A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Rózsáné Lendvai Anna: Adatok Sümeg és Tapolca XVII–XIX. századi történetéhez, különös tekintettel a kézműiparra

jellemző, ha akad ilyen. Bár Sümeget 1770-ben már nem püspöki székhelyként írják össze, és Padányi Biró Márton halála után a város- életében bizonyos hanyatlás következik be,

61 úgy látszik, az építkezések még folytatódhattak, illetőleg volt munkalehetőség az egyéb iparosok számára is. 1770-től vizsgálva az iparosok számának alakulását, dicalis conscriptiók álltak rendelkezésemre.

62 Bár ezek summája jelzi a kézművesek (opifices) számát, az adatok pontossága ellenőrizhetetlen. A családfő nevénél a legtöbb esetben mesterségét nem írják, más esetben írják, de abban a rovatban, amely annak megjelölésére szolgál, hogy az összeírt személy üz-e ipart, nincs jelzés. A közölt táblázatban a mesterségek feltüntetése nélkül csak a summák adatait vettem fel. Miután a zalai mezővárosokban az 1770-es évek végéig gyarapodást tapasztalunk, megmagyarázhatatlan Tapolcán az összeírás szerinti nagy ingadozás az egyes évek adatai között; feltehető az is, hogy elírás történhetett. Természetesen az adatokat a korábban jelzett kritikával kell fogadnunk, másrészt figyelembe kell vennünk, hogy néhány iparos eltűnése vagy új mester megjelenése még nem változtat sem a mezőváros helyzetén, sem annak kézműipara intenzitásán. Ilyen értelemben kell néznünk az 1790-es évek iparoslétszámát is (4. sz. táblázat). A XVIII. század elején céhes iparunk fejlődésében új szakasz kezdődik. Az ország XVI— XVII. századi „zavaros belállapotai" a céhek életében is zavarokat, visszaéléseket idéztek elő,

63 ami kiváltotta az államhatalomnak a céhek belső életébe való beavatkozását. Így az 1715: LXXIX. te. szerint a karok és rendek megelégedésüket találták abban, hogy a király elrendelte — az 1659: LXXI. te. megújításával —

64 ,, . . . a kézműves társulatok kihágásainak megszüntetését, amely társulatok ugyanis az ő eladó áruikat drágábbá tenni, illetőleg az ország törvényeire nézve hátrányos szabályokat alkotni . . . nem átallották". Tudomásul vették továbbá azt a királyi rendelkezést, hogy ,, . . . az értelmes kézműveseket . . . minden ártalmas megszorítás nélkül s elviselhető díj mellett . . . akár a városi tanács hatalmával a céhekbe fel kell venni, és hogy az ország törvényeinek sérelmére ..." hozott szabályaikat el kell törölni. Az 1723: LXXIV. te. 2. §-a megerősítette az 1715: LXXIX. tc.-et a céhek kihágásaira vonatkozóan, a 4. §-a pedig kimondja, hogy a királytól függ a céheknek adott privilégiumok korlátozása vagy eltörlése. Ügy tűnik, a ,,céhek kihágásai" folytatódnak, mert még az 1729: X. tc.-et is az vezeti be, hogy ,, . . . súlyos kihágások tapasztalhatók": hatalmukat a fiókcéhekre is kiterjesztik, a felvételi díjakat felemelik, s ezzel a kézművesek számát 4. ábra. A sümegi szabócéh által 1829-ben adott bizonyságlevél (Veszprémi Bakonyi Múzeum) Abb. 4, Von der Sümeg-er Schneider-Zunft im Jahre 1829 erteiltes Zeugnis (Bakonyi-Museum zu Veszprém) 539