A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

†Nagy László: A veszprémi tobakok

vajda írt a magisztrátushoz Frankovics Miklós „Aristomba lett viteléről . . . azért mivel szenvedhetetlen garázdasági közt feleségét halállal fenyegette". „Alul írt napon és esztendőben — szól a történet — városi ordinárius bíró Frantz Pál uram parancsolatjából elmentem több városi szolgával Frankovics Miklós házához avégre, hogy őtet aristomba hajtanánk, mivel felesége instált testvér ötse (talán Hevenyesi Mihály) által, hogy némely tékozlásokat tesz az ura és meg is verte. De amely pénzt el vitt hazulról, már akkorra mások el vették tőle és haza adták az Feleségének. Ezt mi meg tudván békét hagytunk nékie és le vetőztettük, mert azt is mondották, hogy az csizmájában eregette volna az pénzt, de nem volt benne, és le is fektettük. Már el akarván onnét jönni, mikor az feleségét tsak mind fenyegeti, hogy tovább nem lesz vele tsak az éjjel, hogy »mért adtál föl az Bírónak, várj tsak! « Én ugyan tiltom őket az Vásár Birokkal együtt az fenyegetéstül, de nekünk is tsak azt felelte, hogy addig nem nyugszik, miért kissebbéti őtet az felesége. Az asszony engem kihív és mondja, hogy vele meg nem mer maradni az éjjel, vagy megöli, vagy agyonüti, »bár már az szobába, ott lesz az életemnek vége«. Felelem nékie »nohát tsak el késértetem az Áristomban«. Arra nem szól az Asszony. Bé megyek, hát már akkor egy szál viasz gyertya ég az kezében és az hasán tartja fekve. Mondom nékie »hiszen kend nem haldokló, minek égő gyertya kendnek?« Feleli arra »míg ebben az gyertyában tart addig iszom, hozzatok bort, majd az után lesz valami és tovább az feleségem nem lesz, tsak az éjjel«. Én azon sokat értek s elvetetem tőle az gyertyát, féltem, hogy vagy az ágyát meg gyújtja, vagy ki szaladván az gyertyával és több szomszédságoknak is kárt tesz ha otthon hagyjuk, vagy feleségét meg öli, vagy magát el veszti és akkor mi okoztatunk. Akkor mondom neki »Miklós ide haza nem hálsz mivel ilyen fenyegetődő szókat hallok, hanem készülj«! Mondom az István hajdúnak adja néki az ruháját. Oda adja, még sem készül. Akkor mondom néki »már látom más képen kel kenddel bánni«. Mégy feléje az István hajdú, hogy majd öltözteti. Föl ugrik az Miklós, ölre esik az hajdúval, akarja torkolni rútul. Akkor az másik hajdú is és az Város katonája neki esnek, de tsak alig bírnak vele. Szemlélődik minden felé, hol mit kaphatna, de előre az kést az asztalrul el tettük. És fenyegette az feleségét. Akkor mondottam »el jönne Kend velünk szépség szerént vagy nem?« Akkor le tsapja magát az földre, ő nem mégy. Arra felelem »most kössétek meg, nints más mód benne«. Akkor hátra vetette magát és annál jobban reá húzódott az kötés, az karján levő kék és vörösséget maga okozta, mert ha az Ajleth Jakab vásár bíró nem segített volna, bizonyos, hogy nem bírtak volna véle az hajdúk. Az kik pedig oda jöttek az lármájára némely emberséges emberek, mondottam háromszor, vagy négyszer is, hogy ki lesz kezes érette, nem viszem el. De senki sem mert föl állani mellette." Frankovics Miklós garázdálkodásairól az utolsó fennmaradt írás 1794-ből való. Kiviláglik belőle, hogy a teljesen elvadult ember most már mindenkibe belekötött, aki csak útjába került, így történt azon a hétfő délutánon is, amikor valamelyik vendégfogadó-beli kuglizó társaságában véresre verte Martinkovics István gombkötőmestert. A gombkötő panaszirata szerint ott volt rajta és Frankovicson kívül Horváth „compactor" (könyvkötő) és egy német vargamester. Később csatlakozott hozzájuk „Pömésse (?) Hanzél és a Köttél (?) szabó". Frankovics, hogy vesztett, elkezdte szidni a németeket „rátzul". „Baszom német hitüket, lelküket, majd meg tanétom még ma őket" és az pénzüket „hamisan" el akarta tőlük venni. De hogy „azok az emberséges emberek ezt észrevették onnand elmentek". Amikor ezután a gombkötő a nagy káromkodásért megfeddte őt, rá is megharagudván, most már az „ő lelkét, hitét, teremtésit" káromkodta. Hogy pedig arra a gombkötő ugyancsak hasonló módon „Baszd meg a szart, nem hitemet, lelkemet" — visszafelelt, Frankovics nekiugrott és úgy megütötte orrát, hogy az „egész ábrázolattya a ruhája vérbe borult". Horváth compactor meg is jegyezte: ,,Az a szegény legény nem vétett senkinek, azt cselekennyi vele az már disznóság." Olyan ütés volt ez, hogy — mint a gombkötő írja — „föl nem vette volna száz forintért, mert egy meszölyre való vér is kifolyt" belőle. Frankovics Miklósról 1799 után — ekkor még megfizette a kántorpénzt — nem tudunk. Lehet, hogy a mértéktelen ivás vitte a még csak negyven év körüli tobakmestert a korai sirba. 3. A Nagy Hídnál Stílszerűen kapcsolódnak Frankovics Miklós sorsához fiának, Frankovics Ferencnek viselt dolgai. Apjánál volt inas, ő szabadította fel 1793ban, nála volt legény is céhbe állásáig, 1800-ig. Mintegy 20—21 éves koráig tehát az apai házban élt és dolgozott. Ez a ház azonban nem volt mindvégig azonos a „Kis Malom" melletti, Takáts Istvántól örökölt kőházzal. Egy, még Frankovics Miklóssal kapcsolatos jelentéktelenebb kutyapörben ugyanis már azt olvassuk, hogy 1797-ben Vida Imre vargalegény szomszédságában volt. Ez a ház viszont azonos kellett hogy legyen azzal az épülettel, amely az 1807-ben, már Frankovics Ferenc által kötött eladási szerződés szerint, a „Nagy Hídnál, a Vágó széknek átellenében és ugyan Vida Imre szomszédságában" állott. Mivel nem tételezhetjük fel, hogy néhai Takács István vagyonának összeírásánál a helyszínen végző deputátsok a ház fekvésének meghatározásában tévedtek volna, csak arra gondolhatunk, hogy Frankovics Miklós a „Kis Malom" melletti, egykori Takácsféle házat később ezzel a házzal cserélte ,fel. Frankovics Ferenc valószínűleg az apja halálát követő évben, 1800-ban, céhbe állása idején lett a Nagy Híd melletti ház önálló gazdája. Már mesteréveinek legelején sok gondot okozott a veszprémi hatóságoknak. A káptalani fiskális 517