A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

†Nagy László: A veszprémi tobakok

gombbal és 13 ,,gombházzal". De volt téli mentéje is rókaprémmel bélelt, ,,ezüst paszamánnyal" szegélyezett. Ezüstpaszomány volt ,,a ránczra valója" is, hosszúkás ,,rostélyos pléhekkel" és 15 pár ,,öreg" ezüstgombbal, gombházuk is 29 láncszemből álló ezüstláncból, mentekötő helyett, a végükön gomb és ,,pléh kapotsal". Volt továbbá egy mentére való 15 pár „jókora" ezüstgombja, nyolc darabból álló, „ránczra való, pléhekkel együtt". Az egyik régi „lájbiról" maradt meg ,,8 párból álló drótos dupla rózsára" készített ezüstgomb és egy másikról „rostélyos", szintén 8 párból álló ezüstgomb. A jegyzék a ruhák leírását „egy arany paszamányos és hozzávaló gombos, viselt, Velenczei Kamuka Lájbli"-val zárja le. A Takács István halálakor számba vett vagyonon nyoma sem látszik a tobakgazdálkodás eddig tapasztalt ziláltságának. Ezt a vagyont egy forint adósság nem terhelte, sőt az elhunyt mester után 15 akó boron kívül még 64 Ft 60 dénár készpénz és 349 Ft követelés is maradt. Jelentősebb adósai között szerepel a csapócéh 90, és — ami mindinkább fordított lesz a 18. század végén és a 19. elején — egy „öreg Farkas Sidó" 115 Ft-tal. Takács István jómódja tükröződik céhtisztségein is, bár többet törődött gazdaságával és mesterségével, mint azzal, hogy tisztségeket érjen el. 1762-ben történt céhbe állása után a kétévi kötelező szolgálómesterségből munkája érdekében csak egy évet töltött le, a másodikat egy körmöci arannyal megváltotta. Bejárómesterséget sem vállalt. Volt ellenben három éven át, 1769—1771-ig atyamester, majd közvetlenül halála előtt két évig, 1776—1777-ig céhmester. Ügy látszik, csak élete vége felé fordított nagyobb gondot műhelyére. Korabeli viszonylatban valósággal „nagyüzemmé" fejlesztette. Mindvégig volt inasa. 1766-ban kettő is. Legényt pedig még többet szegődtetett, 1775-ig még csak egyet-egyet, 1776-ban azonban már négyet, 1778ban hármat. így műhelyében vele együtt ekkor öten-hatan dolgoztak egyszerre, és a legények nemcsak mesterüknek, hanem maguknak is forintbérük mellett (17—23 Ft) 30—50 db bőrt készíthettek. Ennek a szépen fejlődő tobakmunkának vetett 1778-ban hirtelen véget korai halála. Amit Takács István szerzett és közel két évtizeden át megtartott, azt özvegyének, Hevenyesi Erzsébetnek második férje, és két árvájának mostohaapja, Frankovics Miklós, ugyancsak két évtized alatt, jórészt eltékozolta. Frankovics Miklós arról volt nevezetes, hogy legtöbbet szerepelt a céh botránykrónikáiban. Horvátországból került a hatvanas évek vége felé Veszprémbe. Először 1777-ben van adatunk róla. Legény még, de gazdájának, id. Lalkovits Jánosnak máris meggyűlt miatta a céhhel és a magisztrátussal a baja. Egy, a magisztrátushoz intézett fellebbezésében kéri, hogy semmisítse meg a céh határozatát, mellyel megverése miatt legényét elvették és egy Ft pénzbüntetésre ítélték. Azért verte meg — mint írja — Frankovicsot, mert „a munkát számtalanszor elmulasztotta", ha csak „keményen" nem kényszerítette, idejében fel nem kelt. „Mikor a dolog mellett foglalatoskodnia kellett volna Hidegékhez", akiknek borkimérésük volt, „által menvén délelőtt tíz óráig is elüldögélt". Mikor a mesterség folytatása miatt „a kortsmázásnak el hagyására intette, még szitkozódott, nem hogy szót fogadott volna. Több számtalan excessusainak el hagyásáért s életének jobbításáért, mivel az Atyamester intésére se hajlott, hanem még a céh elöljáróját is káromkodással illetvén, veréssel fenyegette, e sok bosszúság miatt felindíttatván" verte meg. Az ezért járó 1 Ft büntetésben megnyugszik, de kéri, hogy legényét ítéljék vissza neki, különben „elvétele kimondhatatlan kárára lesz" emiatt a legközelebbi Erzsébet-napi vásárra „nem is készülhet". Frankovics Miklós nem ment vissza Lalkovits Jánoshoz. 1778. január 12-én beszegődött Takács Istvánhoz, és mestere halála után azonnal elvette a nála valószínűleg idősebb, de gazdag özvegyét. 1779. febr. 19-én céhbe állt, és amikor a városi magisztrátus ugyanezen év májusában számba vette a Takács-vagyont, mentéjén ott ragyogott már Hevenyesi Erzsébet első férjének 15 pár ,,jókora" ezüstgombja. Mint megházasodott mesternek, a Takácsvágyon birtokában nemhogy lecsillapodott volna kötekedő, garázda természete, de még inkább kifejlődött. Fűtötte az irigység és az ebből fakadó ellenszenv is, amit idegen származása és különösen könnyen szerzett jóléte miatt mestertársai részéről minduntalan tapasztalnia kellett. Alig telt el egy-két esztendő, és Frankovics Miklóst úgy ismerik városszerte, mint „botránkozást és zenebonát okozó engedetlen és nyakas, rossz embert, aki miatt némelly Mester Emberek Tőle el ijedvén a Céhben is alig maradnak, félvén, hogy vagy egyikét, vagy másikát agyon ütni fogja". Ez a félelem nem volt alaptalan. Bár a tobakmesterek általában mind italozó emberek voltak, és különösen borközi állapotban kötekedésre, verekedésre egyaránt hajlamosak, Frankovics Miklós mindegyiket felülmúlta féktelen természetével és roppant testi erejével. Két olyan nagyobb verekedésről tudunk, amelyben a főszerepet vitte. Ezekben a tobakcéh úgyszólván minden vezető embere részt vett, söt néhány más szakmájú mester, inasok és mesterasszonyok is. Az egyik verekedés színhelye a megboldogult Hideg László tobakmesternek házi borkimérése volt. Ezt Frankovics Miklós mester korában, úgy látszik, még gyakrabban kereste fel, de szívesen látogatta a nap minden szakában a többi tobakmester és környékbeli egyéb iparos is. Ide tért be 1782 januáriusának egyik kora délelőttjén Varsányi János céhnótáriussal. Már ott találták néhai Hideg László sógorát Nagy (Molnár) Józsefet. Valamivel később érkezett Fülöp József céhmester. Akkor még nem különböztek össze a házügyben. Fülöpre egy icce bort ráköszöntöttek. A céhmester is hozatott egy iccével. Ezek után kezdte el Frankovics Miklós — amint a magisztrátushoz intézett panasziratban olvassuk — „az ő tréfáját". A ház konyhájából, bizonyára a bor mellé egy fazék káposztát hozott ki és a „fazékba öt vagy hat főzőkanalakat". 514