A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Harmath István: A Magyar Minerva könyvsorozat és társadalmi indítékai

HARMATH ISTVÁN A MAGYAR MINERVA KÖNYVSOROZAT ÉS TÁRSADALMI INDÍTÉKAI A XV. század végének, a század fordulójának Európájában Magyarország gazdaságilag, iparilag, valamint az általános műveltségviszonyok tekintetében nem sokban különbözött a fejlettnek ítélt európai népektől. Az erről meggyőző tények közismertek, az egész társadalom lényegét kifejező események egyik jelentős érvét mégis hadd idézzem ide a XVI. század elejéről, éspedig 1514-ből. Egész Európában társadalmi váltásra érett meg a helyzet. A különböző államrendszerekben, valamint a vezető befolyását továbbra is biztosítani igyekvő egyházban egyaránt aggasztó volt már az a belső feszültség, amely a változtatásra való képtelenség esetén belülről jövő gyors változást sejtetett. Nálunk ez a Dózsa-féle felkeléssel indult el, míg közvetlen szomszédainknál egy jó évtizeddel később, 1525ben következett be a kenyértörés. A német nyelvterületeken két helyütt is, keleten Thomas Müntzer, a bajor és frank vidéken pedig Florian Geyer személyében találta meg a nép forradalmi törekvései vezéregyéniségeit. Egy évtizeddel később zajlottak azok az események a fejlettebbnek látszott német területen, mint hazánkban. A továbbiakban azonban nem lehettek már jelentős befolyással egymásra. Hiszen Magyarországot illetően közbelépett a nyugati terjeszkedését immár több mint száz éve előkészítő török birodalom, amely a sokoldalúan tehetséges II. Szolimán szultán személyében nemcsak eredményes belpolitikusra, de céltudatosan tevékeny hadvezérre is talált. Gazdaság, ipar, kereskedelem és a szellemi művelődés lehetőségei így kényszerültek sorvadásra már a XVI. század első felében. Ami azután történt — a XVII. században és a XVIII. kezdetén —, az már a nemzeti fennmaradás csodájával határos. A XVI. század Magyarországának közel ötmillió lakosából mintegy milliót számláltak a nemzetiségek. Az ezt követő két század eseményei végén, 1720-ban 1 160 000-re tehető a magyarság és 1 422 000-re a nemzetiségek számaránya. Százalékosan ez azt jelenti, hogy 44,9% -át tette ki a Kárpát-medence népességének a magyarság! A tőlünk nyugatra lakó népek ezalatt — a harmincéves háború és egyéb kisebb konfliktusok mellett is — viszonylag zavartalanul fejlődtek. Ez főképpen nekünk szembetűnő, akik a lét és nemlét határán őrlődtünk, bízva a túlélésben. Az 1711-től II. Józsefig, az első hivatalos magyarországi népszámlálásig eltelő időszakban 8,5 millióra szaporodott az ország lakosságszáma. Meglehetősen pontos adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy ebben nagyon pontosan végrehajtott telepítési politikát lássunk. Ez vonatkozik a különböző szláv nyelvű népekre, az Erdélybe nagy számmal betelepülő románokra és a több területről jött német nyelvű népekre egyaránt. A statisztikai helyzetkép pedig az, hogy 1887-ig, azaz 67 év alatt — ha az 1720-as évet vettük alapul — 61% -ra növekedett a nemzetiségek százalékaránya, míg a magyarságé a maga több mint 3 milliós lélekszámával 39% -ot tett ki. Nem meglepő tehát, hogy a német író, költő, polihisztor Herder ezeknek az adatoknak az ismeretében kimondta, leírta, hogy a magyarságnak néhány évtizede maradt a történelemben, és befejezte pályafutását. Matematikai logikával kétségtelen törvénynek látszott Herder — ha úgy tetszik — jóslata. Ha szűkebb életterünkre, Dunántúlra vagy még tovább, megyénkre és a közvetlen környezőkére bontjuk le adatainkat, és ebből vonunk le következtetéseket, talán valamicskével reménykeltőbb képet nyerünk. Veszprém megye középkori településeinek a száma a XVI. század elején 375 volt, és ebből a török után maradt 111. De a szomszéd megyék helyzete sem jobb, sőt Fejér megyéé még reménytelenebb. Ugyanis 48 települése maradt az eredeti 429-ből. (Ide számítottuk a kisebb Pilis megyét is.) Somogy megye 964 településéből maradt 195, Zala 1113 helységéből 380. A négy megye 2147 faluja pusztult el a 2881-ből. Az eredeti 900 000 összlakosságból pedig maradt 300 000.

2 TELEPÍTÉSEK A Rákóczi-szabadságharc leverése után viszonylag hamarosan és szervezett formában indul meg az újjáépítés, és ennek természetes velejárójaként a betelepítés. Volkra Ottó veszprémi püspök (Somogy és. Zala is a veszprémi püspökséghez tartozott) Liska nevű emberét küldte Morvaországba telepesek toborzására. (Volkra Ottó 1710-től 1720-ig töltötte be a Veszprém püspöke széket.) Ezt folytatták utódai, de vele csaknem egyidejűleg a székeskáptalan, majd a bencések, a ciszterciták és a világi nagybirtokosok is. Emellett adataink vannak arról is, hogy már a Rákóczi-szabadságharc idejében a Bakony mintegy tíz községébe indult meg Árva, Trencsén, Turóc, Nyitra és Hont megyéből a szlovák nyel453