A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Hungler József: A veszprémi helytörténetírás és kutatás kialakulása

bejárt utcákra, a régi ivóvizes kutakra, ma már teljesen elfeledett néprajzi érdekességekre, az akkori veszprémi nyelvjárásra — eléggé megrovóan —, nem hallgatva el a hely közlekedési nehézségeit sem. Mindezek mellett talán az egész veszprémi helytörténeti irodalomban ,,a leglíraibb" melegséggel emlékezik meg a város vendégszerető lakosságáról, az ,,igaz barátság"-ról, mert „tisztelet s bötsület egygyütt mulatoznak", mit nagyon közvetlenül tapasztalhatott is, és ami tőle, az „idegentől", aki életében először lépett Veszprém földjére, ez igen nagyra értékelhető megállapítás, mintegy Veszprém első ,,idegenforgalmi elismerése". Az előforduló helytörténelmi értékű megállapításai két csoportra oszthatók: érdekesebb jellegűek és a mintegy forrásértékű különlegességei, miket ma már csak a város műltját jól ismerő tud észrevenni. Könnyebb áttekintés szempontjából a felsorolandó jellegzetességeket a versszakok sorrendjében közöljük. Az első csoportba sorolható érdekesebb kitételei a versnek: 2.: A mai Buhim-völgy nála ,,vohin völgye" megnevezéssel, talán éppen a néveredet bizonytalansága miatt, népiesen kifejezve. 4—8.: A város török kori harcairól, a vár elfoglalásáról, majd visszaszerzéséről, a törökökről, amint talán ott hallotta. 13.: A ma Séd patak ,,Sét"-nek írva, és „gyöngy folyó vizetské"-nek nevezve, amikor még ,,a környezetszennyezés" ártalma ismeretlen volt. A ,,rétjén ... jól lakhat, legelhet a ketske" kitétel az állattartás egyik helyi jellegzetességére utal. A kecske mint ,,a szegényember tehene", közkedvelt háziállat volt Veszprémben. A XVIII. században, de főként a XIX.-ben egész kecskecsordák — fogadott pásztorokkal — legeltek a város meredek emelkedésein, a környező dombokon. 15—17.: A hegyes-völgyes városban, főként téli időben, a közlekedés nehézségeiről. Igen szellemes a veszprémi dombokra kapaszkodó ember mozgásának megérzékeltetése: „Mesterség feljutni, a lábat rángatja, hátra mint előre többször tántorogja." Majd ,,a síkos jég ellen" használt „vaskörmös patkókat" említi, miket még másfél száz év múlva is lehetett látni Veszprémben. A „tékájára" ülő és a várhegy jeges domboldalán így lecsűszó „deáksereg" ugyanazt tette meg az 1920-as években is, az átszíjazott könyvcsomagra ülve. 20.: A női viselet egy darabja ,,a takarító", Benyák Bernát idején Veszprémben. Azon korban a népi női viselet nem ismerte a különböző felöltőket, kabátokat. Télen, hidegebb időben, egy nagy alakú, négyszögű, rojtos széllel díszített, vastagabb anyagból készült kendőt háromszögletűre hajtva, a hátukra, a nyakuk köré csavartak, ami derékon alul is betakarta a testet. Ezt a XVIII. századi veszprémi ruhadarabot írta Benyák Bernát „takarító"-nak, éppen a testet körültakaró jellegét kifejezve. A XIX—

XX. század fordulóján, sőt még tovább is, az elég nagy számban élő veszprémi német (sváb) lakosság is ezt használta, és használja ma is az a néhány nagyon öreg asszony, aki még ott él, hagyományaihoz ragaszkodva. 27—28.: A városnak „ide stova vetett térő szegletiről", valamint „ide, oda hányott utcádról adott megállapításai nagyon ötletesek, jó meglátásáról tanúskodnak. 47—53.: Hét versszakot szentel a később kiváló nyelvésznek ismert, most fiatal kezdő tanárként Veszprémbe került Benyák Bernát, a veszprémi nyelv leírása, illetőleg elég alapos bírálatára is, pedig úgy indult, hogy „tsak kevéskét" mond Veszprém „polgári nyelvéről". És íme, az első megállapítása is már csípős: „Régi magyarsággal tartják, hogy beszélnek, azonban adatott az náluk juh szélnek." Majd így folytatódik a „dicséret": „Óh be tsufos beszéd!", „Olyanokat hallhatsz, miket senki nem ért . . .", „Furtsa nyelve vagyon . . ." A versből a második csoport különlegességeit képezik azok, amik valóban ezen évekre utaló, helytörténelmi értelmű megállapításai. 3.: „Szemlélyed bár az ő liggatott bástyáját, Mondhat, inkább láttam veszett prém gallérját." Itt, a „veszett prém" (elveszett) kitétel a város nevének eredetéről — mint majd egy későbbi fejezetben látni fogjuk — akkor Veszprémben ismert egyik népmondára utalás, amiben a „Veszprém" név eredetét „magyarázták": a „prém" és „elvesztésének" összetételével. De a 12. versszakban már azt állítja: „Veszprémnek nevezik hajdantól magyarok." 25.: Benyák Bernát korát megelőző emelkedett szociális érzéséről tanúskodik e versszak: „Nőtelen tselédek egygyütt társalkodnak, A napok közöttök mindenkor jól folynak, Keserves ügyükről nem panaszolkodnak, Jó példát, oktatást egymásnak így adnak. Aki egy város életének érdekességeiről írva, a XVIII. század még egészen feudális világában, amikor a veszprémi polgárság emberi jogaiért és a szabad királyi városság elnyeréséért a legélesebb harcát vívja Biró Márton püspökkel, a feudális hatalom akkori városi képviselőjével, az a fiatal piarista tanár, aki ezt ott így látta: igen magas társadalomerkölcsi szinten érezheti magát. 29.: Itt néhány utcanevet említ, melyek szerinte — „igen furcsa nevűek". No, e furcsa nevek így következnek: „vuhin", már szerepelt „vohin" néven. A „hosszú", mint utcanév megvolt Veszprémben 1925-ig, akkor az évforduló emlékére Jókai lett. Ma is az. A „csorda utca" hasonlóan megvolt 1938-ig, akkor, ugyancsak a nagy nemzeti ünnep emlékére a Szent István nevet kapta. Ma ez is megváltozott. A „vásárállás" mint utcanév is sok ideig megvolt, egészen a XIX. század közepéig. Ma Kossuth Lajos utca. A „Hatrongyos", ami Benyák szerint akkor „búvóhelye" volt „a tekergőknek"; a mai Árpád és Céhház utcák környékén meghúzódó kis utcaszögletek környéke. Igen kedves, hangulatos, romantikus része Veszprémnek, hála . . . még nem kezdte ki a „városrendezés". 30—32.: E két szakasz a város legismertebb kútjairól emlékezik. Veszprémben a XIX. század végéig, amíg a szintén piarista Bolgár Mihály 308