A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

Csoma Zsigmond: A hagyományos borértékesítés rendszere és felbomlása a Káli-medencében (19–20. sz.)

A BOROSKOCSI ÉS RAKFELÜLETE A hagyományos borfuvarozás jellegzetes eszköze a boroskocsi. Egyes visszaemlékezek szerint nem lehetett látni a kocsisor végét, annyi bort szállítottak egykor Mindszentkálláról. 20— 30 kocsival vittek egyszerre, egyidőben. A kocsi különleges látnivalónak számított, ilyet csakis a borszállításnál láttak a helybenlakók. A Balaton mellékén nem használták. Ez erősségével, szerkezetének masszívságával, kisebb, vastagabb kerekeivel, hosszabb építésével, fonott kocsikasával és a lovak fogatolásában különbözött a helyi típusoktól. Már maga a hordó nélküli szekér is a borvásárlást jelezte, így amikor megláttak a szekereket és jellegzetes lófogatot, rögtön azonosra gondoltak: ,,jönnek a kocsmárosok". A szekér és a kocsi között az volt a különbség, hogy a kocsi juha, gyuha, ami a rúdszárnyakat kapcsolta össze, a nyújtó alatti fürgető elfordulásával jobb fordulást biztosított a kocsinak, mint a szekérnek. A nyújtó felett két, egymással párhuzamos bőr vagy boria feküdt, ez sokszor csak két fenyőfa volt. Ezen feküdtek hosszában venyicse vagy kukoricaszáron a hordók. A kocsi négy magas rakoncá/ára, oldalanként felkötött hosszú oldaldurung támasztotta a hordókat. A rögzített rakoncák felül lánccal összekötve biztosították a biztonságos szállítást. A nagysúlyú terhet, meredeken szállító kocsikat külön erős fékkel, slaifer-el kellett felszerelni. A kerék beslaiferolása régebben a kocsinyújtó hátuljára szerelt vascsavarmentes horoggal történt. Ez a hátsó két kereket egyszerre lefékezte, a kerekekre merőleges satuía szorította a kerekeket. A 20. század elején már a bakról, a fuvaros által kezelhető fékek terjedtek el. Ezt a Kál-völgyiek nem használták, mert szerintük a régebbi megoldás biztonságosabb volt. Szentbékkállán az öreg-hegyröl lefelé jövő kocsik hátsó kerekei alá vaspapucsot, kerékcsúszó talpat tettek további fékezésre. A jeges, fagyott úton azonban ez is csúszott, ezért „marólándot" kötöttek fel a kerékkötőlánccal rögzített kerékre. Kékkúton visszaemlékeztek, hogy olyan hidegek voltak, hogy sípolt a kocsikeréken a sín. A kocsikon a hordók mögött óriási srágla állt, ahol a lovak takarmányát tartották. A kocsit ponyvával takarták rosszabb idő esetén. A sráglában tartották felpúpozva, pusliba kötve a szénát, zsákban a kukoricát és a zabot. Etetéskor a lovak nyakába zabostarisznyát akasztottak, vagy a kocsirúd elejére felerősítették az etetőládát. Ezeket a ládákat menet közben a kocsi oldalára akasztották. A nyugat-magyarországi borfuvarosok tudták, hogy a Balaton-felvidéken kevés a széna — ezért is hoztak magukkal. Kékkút és Balatonhenye határában lehetett csak elég szénát kaszálni, de ez ritkaságszámba ment a környéken.

20 A lószerszámozás is nagyon szokatlan volt a Kál-völgyi parasztoknak, szőlőtermelőknek. Nagy testű, hidegvérű, muraközi, henc lovak voltak befogva. A lószerszám annyira ismeretlen volt, hogy a nevét alig tudják még ma is, csak összehasonlításokkal, analógiákkal tudják megnevezni. ,,Sisak volt a nyakukban", ,,kupás hátú lovak", ,,tok, mint a puputeveknek'', „paprikajancsi-szerű", ,,nagy ronda, szerszámos Henc lovak". Ezek a leírások mind a kummetre, a nyugat-európai nehéz teherhúzó fogatolásra utaltak. A kummetnek is a nehéz, lassú szállításnál használatos formájára és nem a városi, könnyű kummetra.

2

*' A lószerszámok díszes fényes csatokkal, fémdíszítéssel készültek. A lovak hasán kétsoros díszbőrsallang lógott. Homlokukon a díszítés mutatóssá tette az erős állatokat. Nyakukban csengők lógtak, hangjukat messziről hallották a szembejövők. Az út, mellett kialakított kitérőben megvárták, amíg ezek a kocsik elhaladnak. Ennek jelentősége a szűk hegyi utaknál volt nagy. A lovak farkát rövidre nyírták vagy felkötötték, hogy ne csapják fel a sarat. A boroskocsikra általában 2—3 nagy hordót fektettek fel. Ezeket transzport hordóknak nevezték, mert nem volt rajtuk hordóajtó, mint a pincebeli ászokhordókon. A transzport hordó 700 liternél nagyobb nem lehetett, mert az már túl magas lett volna és a kocsi stabilitását veszélyeztette, könnyebben feldűlhetett. Legalkalmasabbnak az 500 literes nagyságot tartották. Egy kocsi terhének tehát vagy 2 db 700 literes vagy 3 db 500 literes hordót, illetve bormennyiséget tartottak jónak, és így látták a nyugat-magyarországi borszállításoknál is. Ez a kocsiterhe nagyon hasonlít mind elnevezésében, mind űrmértékben a korábbi századokban használatos borszállítási mértékhez.

27 1914-ből, e körüli űrmértékről írásos bizonyíték is van Köveskálról.

28 Mindszentkállán Kiss Gyulának (1851—1929) 11 kh szölőbirtoka volt, amelyen általában 500 akó bor termett, és kb. 15 boroskocsi szállította el a termést. Ez is körülbelül a kocsinkénti 15 hl bort sejteti. A hordók rögzítését szolgálta a csaptatás. A hordókat körbekötötték lánccal. Alul a kocsi alatt átvezetve a rakoncánál egy faniddal megtekerték. Ezzel feszítették meg a láncot, és a farúd másik végét a rakoncához kötötték. így, ha esetleg a boroskocsi el is dőlt, a hordók nem gurultak el. Mindszentkállán pl. közszájon forog egy történet, miszerint a hegyoldalon feldőlt egy lecsaptatás nélküli rakomány, és a legnagyobb hordó elszabadulva, a domboldalon legurulva egy szilvafánál széjjelfröccsent. Az 1930-as években már a teherautókat is bekapcsolták a borfuvarozásba. Sváb Richárd vasvári kocsmáros sofőrrel szállíttatta el a bort Köveskálról. Salföldről 30 hl-t tudott teherautón elvinni, a Bogdán György cenzár által kalauzolt burgenlandi kocsmáros. A kővágóörsi Cuppon Sándortól is teherautóval vitték Burgenlandba a bort. A vasúthálózat kiépülésével sem szorult háttérbe a boroskocsi. Abban az esetben, amikor a vasúton adták fel a bort, a vasútállomásra fuvarozták kocsival. BORFUVAROSOK A borszállítás gyakorlati lebonyolítását a borfuvarosok végezték. Általában az utakat, út336