A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

Csoma Zsigmond: A hagyományos borértékesítés rendszere és felbomlása a Káli-medencében (19–20. sz.)

vevőt a borra. Különösen 1921 után az új vámés határvonal meghúzása után és az érződő gazdasági válság éveiben. A borcenzár az üvegbe vitt mintákat otthon lefőzte, megállapította mennyi a maiigán foka, mennyi a cukortartalma a bornak. Erről a mintaüveges módszerről már egy 1878-as híradás is tudósított: ,,a hordókba szánt bort azonkívül más féle töltött kis appendixekkel jól megszerzik".

22 A borcenzár a cenzárkodásért cenzárpénzt kapott. A cenzárpénz nem volt előre meghatározott összeg, általában a közvetítői munkadíj 2 százaléka volt. Ha úgy látszott, hogy a gazda nem fizet ,,percentet" a cenzárnak, akkor a borvásárló fizette ki a cenzárt, és ennyivel kevesebbet adott a gazdának. A cenzár azonban ügyeskedve mindkét oldalról kapott általában cenzárpénzt. A ,,percentet" az eladott literek után számolták ki. A közvetítői díj az 1854-ben, a Helytartótanács által kiadott országos alkuszi rendtartás szerint a hordós bor közvetítése után csak egy százalék, míg a butellás borközvetítést két százalékban állapították meg, amit az eladónak kellett fizetnie. Monoszlón Nagy Dénes, aki nem hivatalos borcenzár volt, nem pénzért, hanem szőlőjének megmunkálásáért segített a borokat eladni, így ez a ledolgozás egy formáját jelentette. A Sopron környéki, beledi borvásárlók mindig cenzár segítségével vásároltak. BORVÊTEL A SZŐLŐHEGYEN A borvásárlás télen, már karácsony előtt elkezdődött és tavaszig tartott. Előfordult, hogy kiforrt bort még nyáron is szállíttatott egy-két kocsmáros. Több kocsmáros seprejével együtt vitte el a kiforró vagy kiforrt bort. A seprős bor mindig drágább volt. A szőlőhegyekre délelőtt értek, Kékkútra például Gyulakeszin töltve az éjszakát 9—10 óra körül érkeztek meg, és a helybeliek a fogatok lovascsengettyüire figyeltek fel. Általában még aznap végeztek a vásárlással, de emlékeznek egy pápai, Golovicze nevű kocsmárosra, aki nagyon válogatott, s egy hetet is eltöltött a szőlőhegyen. A kocsmárost a cenzár és a gazda kísérte ki a pincéhez, a hegyre. A községekben hamar elterjedt a híre, hogy kocsmáros érkezett, rövidesen egy csapat kísérte pincéről pincére a vásárolni szándékozó nyugat-magyarországi vagy stájer kocsmárost. Ezért azok a termelők, akiket előre értesített a kocsmáros, megpróbálták eltitkolni, hogy mikor jön a borvásárló. Szentbékkállán egyik adatközlőm találóan fejezte ki magát: ,,Mint a papot a templomban, úgy kísérték a kocsmárost. . ." Érdekességképpen említem meg, hogy például Kövágóörsön egy felmérés az 1930-as évek elején bebizonyította, hogy menynyire téves hírek terjedtek el a boreladásról. Egy vagyonosabbnak számító kisgazda kereskedelmi összeköttetéseiről regéket meséltek, s a gazda természetesen egy szóval sem cáfolta meg ezt. Ugyanakkor borozgatás után elárulta akkor, hogy az egész csak mese, s a bora — a valóságnak megfelelően — értékesíttetlenül hevert a pincéjében.

24 A kocsmárosok mindig érzékszervi leg vizsgálták meg a bort. Kis pohárban a színét, illatát, ízét vizsgálták és így ,,szájízre vették a bort". A valamit magára adó gazda üveghébérben töltött a vásárlónak, maguk részére évközben csak a lopótök kobakhébért használták. Mielőtt új pincéhez mentek, egy-egy szelet almát ettek, ezzel tompítva és semlegesítve a korábban kóstolt bor ízutánérzését. A kocsmárosok annyira kifinomult érzékkel rendelkeztek, hogy meg tudták becsülni körülbelül hány maligános a bor. 10 maiigán fok alatt nem vásároltak. Természetesen a jobb minőségűért, megegyezés után többet fizettek. Abban az esetben, ha nem rögtön szállíttatott a kocsmáros, és új ismeretlen eladónál volt, lepecsételte a hordót, mint egy előre lefoglalva azt. Madzaggal átkötötte a dugót, piros pecsétviasszal — ha ez nem volt, piros viaszgyergyával — pecsételték le, és a kocsmáros pecsétjét vagy pecsétgyűrűjét nyomták még bele a puha viaszba. Mindezt a bor utóbbi vizezése ellen csinálta a kocsmáros, de a pecsételés el is maradhatott, ha megbízható, ismerős gazdától vette a bort. A rendszeres, jó kapcsolat fenntartása a termelő eladó érdekében állt. A hordók megtöltése tőtikén keresztül sajtárral történt. Borfejtőgép még ritka volt a század elején is, bár egyes módosabb nagy gazdák használták. Ezért a kocsmáros által küldött borfuvaros magával hozott fej tógépet, és ilyenkor gépeltek. Csak slaggal nem lehetett átfejteni, mert a boroskocsin a hordó magasabban állt, mint amelyikből az eladott bort átfejtették volna. A hordók töltése mindig víg alkalom volt, a gazda is örült értékesített borának, megszabadult a gondtól, hogy mi lesz, ha nem ürülnek ki a borosedényei a következő szüretre. Az esetleg magyarul rosszul értő fuvarost ugratták, vicceltek vele. Így például amikor figyelte, hogy mikor telik meg a hordó, egyszercsak felkiáltottak a bortöltők: ,,Semmi héja sincs". A fuvaros ijedten kapkodott a töltők nagy derültségére, mert ő úgy értette, hogy már tele a hordó. Később elmagyarázták, hogy a hordófadongáknak valóban nincs már héja, mert a kádár legyalulta. A

r hordók akonáját parafadugóval ,,srégli"-ve\ verték be a dongák színéig. Alatta vászondarab feszült, ami a kivételt segítette. A lefejtett borok el nem szállított seprejét tavaszig lekénezett hordóban tartották, majd a napon megszárítva a kékkúti felvásárlónak, Rác Józsefnek adták el, aki Tapolcán adta tovább festékkészítés céljára. À\ bor átrakása után az eladó gazdák a pince előtt\ gulyást, pörköltet főztek, amire meghívták a kocsrpárost vagy a fuvarost. Ez hozzátartozott a jó hangulatú búcsúzáshoz és a kellemes emlékhez, arnely már a következő évi vásárlás előkészítése volt. A kocsftiáros a vasúthálózat kiépülésével Tapolcáig vonaton utazott, utána szekérrel hajtott ki a hegyekre. 335