A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

Sófalviné Tamás Márta: Az állattartáshoz kapcsolódó szokások és népnyelvi adatok a Káli-medence községeiből

SÓFALVINÉ TAMÁS MÁRTA AZ ÁLLATTARTÁSHOZ KAPCSOLÓDÓ SZOKÁSOK ÉS NÉPNYELVI ADATOK A KÁLI-MEDENCE KÖZSÉGEIBŐL BEVEZETÉS ,,Mindenható Istenünk! kegyes teremtőnk! az állatokat nékünk rendelted alá, hogy szolgálatunkra használhassuk. Hálát mondunk atyai gondoskodásodért. De a ragadós nyavaja erőtleníti azokat, s az oly hasznos állatoktól megfoszt bennünket. — Megérdemlettük ugyan e büntetést, de nehezünkre esik, hogy állatainkat elveszítjük. Tarsd meg azokat nékünk! Fordítsd el tőlünk ostorodat. Hálát fogunk néked mondani, s nem kínozni állatainkat. Hallgasd meg kérésünket, s könyörülj rajtunk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által. Ámen." Ezzel az imával könyörögtek azok a családok, kik egy-egy állatokat sújtó járvány idején jószággal rendelkeztek. Ma már nem ismerik az imát, az idősek emlékezetében is csak halvány emléke él. Nemcsak az ima merült feledésbe, hanem az állattartással kapcsolatos hiedelmek, babonák, melyek az állatok védelmét szolgálták. ,,Jankó János röviden ír a Balaton mellék állattartásáról. Szerinte itt nem volt önálló foglalkozás, hanem csak a földműveléshez kapcsolódott annak segítségeként."" Azonban a parasztember életéhez, bármelyik országrészhez kötötte is a sorsa, szorosan kapcsolódott az állattartás. A Káli-medencében ma már igen megcsappant a hajdani állatállomány. Valamikor az itt élö emberek mindennapi munkájához a föld- és szőlőművelés mellett az állatgondozás is hozzátartozott. A nagyobb gazdáknál marha, ló is, a szegényebb családoknál, ha más nem, egy malacka, néhány tyúk, esetleg liba, kacsa is volt. Az állatszeretetet már kiskoruktól belenevelték a szülők a gyerekekbe. Aki igazán szerette az állatot, annak mindegy volt, hogy az kié. Mi bizonyítaná ezt jobban, mint az alábbi történet. „Vótak lovajink is. Nagyon këdvës álatok vótak. Édesapám is nagyon becsűte ç,zëke,t. Çsténkinn a család kukoricát murzsót. Ekkor a lovakat gondozó lggen' is be, szokott jönni. О is segített. Láttyuk ám, hogy időnkénn a lemurzsótt kukoricát a zsgbgyibe duggya. Édesapám kíváncsi vót, hová duggya. Hát mikor végcsztünk, kiment a kocsis az istálóba, odaát a lovak elé a jászuba, a nadrgggya szárábú fót a kukorica. Mindkét zsçbgye, lyukas vót, igy gyűjtötte össze, a kukoricát, hogy még többgt ëhessçnçk a lovak." (Leopold Ferencné, Győrfy Sára 62 éves, •Köves kál) Ha valamelyik állat megbetegedett, együtt aggódtak érte. Ha netán el is pusztult, együtt bánkódtak. Ha egy nagygazdát súlyosan érintett egy ló vagy tehén elhullása, úgy elképzelhető egy szegény családnak keserve és anyagi kára, ha egyetlen malackája pusztult el. Hisz ők sokkal nagyobb reményeket fűztek a disznóvágáshoz, mint ahol két-három hízó volt a hidason. Állatot azonban soha nem sirattak meg, mert azt tartották, hogy a család egyik tagja hamarosan meghal. Éppen ezért az elhullást mindenképpen meg akarták akadályozni. Ezért mindent elkövettek, hogy ez ne következzen be. A ház körüli állatok tartásához babonák, hiedelmek kapcsolódtak, melyek segítségével, úgy hitték, elkerüli a baj a házukat. Néhány ilyen népszokást sikerült összegyűjtenem. Meg kell azonban jegyeznem, hogy sokszor alig merték még az idősebbek is bevallani ezeket, mondván, ők nem csinálták, ők nem babonásak. A fiatalabbak közül pedig már csak néhányan emlékeztek rá. NÉPSZOKÁSOK AZ ÁLLATTARTÁSSAL KAPCSOLATBAN Amikor a gazdasszony tavasszal először kiment a hegybe, a szalmát, amivel az előző évben kötötték a szőlőt, a kötényébe tette, s hazahozta. Ezt a tyúkok alá szórta az ólba. Ekkor biztos, hogy lett kotlósa tavasszal. A kotlós nem mindig akart megülni a fészken. Ilyenkor vagy bort itattak vele, vagy pálinkás kenyeret adtak neki. Pénteken sohasem ültettek tyúkot, mert nem volt szerencsés a keltetés. Arra is nagyon vigyáztak, hogy a kelés holdtöltére essen. Ha akkor keltek mikor fogyott a hold, akkor hamar elpusztultak a baromfiak. A parasztember sokat forgatott könyve a kalendárium volt. Ebbe jegyzett fel mindent az állattartással kapcsolatban. A tyúkültetéstől kezdve a ló elléséig. A tyúk alá mindig páratlan tojást tettek. A kacsatojásra is tyúkot ültettek, mivel a kacsa nagyon ritkán kotlott meg, s akkor sem volt jó ülő. A liba alá annyit tettek, amenynyit tojott. Ha a gazdasszony több jércét akart, akkor a kötényébe vitte oda a tojásokat, ha kakast, akkor a gazda kalapjában. Mindig napfelkelte előtt ültették meg, hogy úgy keljenek, ahogy a nap kel fel. 325