A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

S. Lackovits Emőke: A köveskáli református templom ülésrendje

munkában mindenki köteles volt arányrésze szerint részt venni. Gyűlésen előzetesen meghatározták, hogy egy egész illetőség után hány napot kell szógányi. Általában 6—12-t, melynek teljesítését az elnök jegyezte. A telente végzett puco/ásnál a vékonyabb fát, a csádét, a csendé-bendét vágták ki, melynek elosztása még fejlettebb fokon történt. ,,A csádét összerakták úgy, hogy egy-egy kocsira valót kiadjon. Két oldalról karrót vertek mellé, egyiket megvágták, tintaceruzával megjelölték, azt követően kisorsolták. Szoktak egy utat vágnyi az erdőben, oda rakták le ezt a fát." Máskor ki mennyit irtott, annyit kapott. Az erdőközösség tagjai a hasznosítás során kívülállókkal is jogviszonyba kerültek. A tulajdonosok a vágásnál, irtásnál egyaránt hívtak segiccséget, illetve ledolgoztatták az általuk végzett fuvart, szántást, stb. ,,Egy fogat után négy napot szoktak elmenni", így a kisegítés csak torz formában érvényesült. Az egész résznél többel rendelkezők nemegyszer eladták a kihúzott cédulát az akkori forgalmi áron. A tehetősebbek sem a vágásban, sem az erdőpucolásban nem vettek részt. A rászorultabbak mentek helyettük, velük részes munkát végeztettek. A vágásnál végzett munkánál a vastagabb fából nem részesültek, viszont a csádét mindibe megkapták. Az irtást a fele Csádéért végezték. Az említett jogviszonyok jellemzője volt, hogy rendszerint különböző gazdasági erejű parasztok között jött létre, ami felborította az egyenértékűség elvét. A módosabbak olcsó munkaerőigényével szemben a rászorultak erdőhasználatot igényeltek, s ennek fejében kötötték le munkaerejüket.'

8 A két fél közötti kapcsolatok tartósak voltak, évtizedeken át fennálltak. („Mindenkinek vót egy-két embere, akit elhívott.") IV. Magyarországon a századfordulón, illetve azt követően még mindig fontos szerepet játszott a közös erdőkben történő legeltetés. 1895-ben Zala vármegyében 26 880 sertést, 19 568 szarvasmarhát, 2 748 lovat és 364 juhot legeltettek ilyen területen.

19 A Gróferdőn a széles utakon, (a csapásokon) a tisztásokon, a ritkább részeken szokták őriznyi, legeltetni a szarvasmarhákat. Az emlékezet szerint a század elején még közös pásztort fogadtak, később jobbára csak a jogosultsággal rendelkezők gyerekei vigyáztak az állatokra. A területen kizárólag a tulajdonosok legeltethettek, tavasztól őszig, de akkor is vigyázva a fiatal erdőrészekre. A szarvasmarhákon kívül más állatot ide nem hajtottak, a disznók makkoltatása ekkorra már teljesen visszaszorult. A legelőhasználat ellenében a munkaerő lekötése itt is jelentkezett. Az erdőbirtokos állatait őrizőnek megengedték, hogy egyidejűleg saját állatait is legeltesse. Az erdők közelsége sok helyen, így Szentbékkállán is a fakitermelés, favágás révén többeknek idénymunkát, kereseti forrást, a jogosult vagy a rászorult szabálytalankodónak tűzi és szerszámfát.,

20 a gyűjtögetés révén erdei terméket adott. Bár tiltott volt, de a falubeli nem tulajdonosok a Gróferdőben is szettek a fát. Az asszonyok hosszú kampóval húzták le a száraz ágakat, méteres darabokra törték, kötéllel összekötötték, s fejen vitték haza. A férfiak háton szállítottak, az összekötött rőzsébe bedugtak két ágat, úgy vették föl. Az asszonyok cselekedetét jobban elnézték, mint a férfiakét; a fejszés vagy fűrészes embernek mindenképpen szóltak. Bírságolásra ritkán került sor, „mindenki sógor-koma vót." Epret, gombát, vadkörtét, bicskét (csipkebogyó) bárki szedhetett az erdőn, de a gyűjtögetés a vizsgált korszakban már jelentéktelen szerepet töltött be. A.z erdő a társadalmi életnek is színtere volt. Már a múlt század első felétől a Balaton-felvidék polgárosultsága ötlik a kortársak szemébe,

21 mely után nem meglepő, hogy a század végén május vagy június hónapban majálisra is sor került a parasztság körében. A huszadik század elejéig még a Gróferdő egyik tisztásán, a Csorna-csárdánál is tartottak. (A csárdának ekkorra már csak a híre maradt.) Később Ereszény lett a színhely, mígnem 1925-től a Római Katolikus Ifjúsági Egyesület új, falubeli épülete adott otthont a mulatságnak. Az erdőbeli majálisokhoz a fű felkaparásával táncteret alakítottak ki; vittek ki zenészeket; hideg ételekkel, itallal kiment a vendéglős — így biztosították a jó hangulat feltételeit. (Amíg Szentbékkállán 1925 után az erdőben nem tartottak majálist, addig a szomszédos Köveskálon ilyen tekintetben a II. világháború jelentette a határt. Ott Ágosberek, Henyei erdő, Milleneumi kert, Felsőerdő adta a helyet. A távolabbi erdőkbe a módosabbak fogatokon, elegáns ruhákban mentek.) V. A szentbékkállai grófbirtokosság közös birtoklást és használatot valósított meg a közös tulajdonion. Általánosságban lehet mondani, hogy a jobbágyfelszabadítással létrejött birtokmegoszlás alapvetően meghatározta a kapitalizmus korának birtokviszonyait, de bizonyos módosulások bekövetkeztek. Ilyen módosulásnak számít az ismertetett erdőközösség létrejötte. Kívülállókat, ha mód volt rá, nem engedtek maguk közé, s ezzel a zárt szervezettel hozzájárultak a paraszttársadalom már megindult rétegződéséhez. Egyrészt a birtokukban lévő erdő ugyanis nagyobb értéket képviselt, több hasznot hajtott, mint a jobbára legelőként hasznosított közbirtokossági erdőterület. (Nem véletlen, hogy a falubeliek közt volt olyan, aki inkább saját erdejét eladta, hogy a fát és legelöt biztosító Gróferdőben részt tudjon vásárolni.) Másrészt a közösség nem a falu valamennyi parasztjának érdekét szolgálta, s ezzel is a további differenciálódást alakította. A 19. sz. derekától az agrárközösségeken belül is megindult a polarizálódás, területi szempontból illetve funkció szerint,

22 — s jelen esetben egy meghatározott funkció (az erdőgazdálkodás) ka307