A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

S. Lackovits Emőke: A köveskáli református templom ülésrendje

ban mindenképpen szembetűnővé teszi a közösséget, mely a működés alapelveit, a jogszokásokat lényegében a már létező, de eltérő alapon létrejött erdőközösségektöl vette át. Az adásvétellel megszerzett különböző ingatlanokat a tulajdonostársak eltérő módon használták, hasznosították, melynél a legfőbb szempont a gazdaságosság volt. A szőlő és szántóföld nem maradt közös tulajdonban, ezek elkülönítése már 1888-ban megtörtént úgy, hogy egy-egy jogosultnak kb. 2—2 kh jutott. A római katolikus templom melletti épületet, a grófházat az alatta húzódó 58 m hosszú egykori dézsmapincével árendába adták, majd 1926-ban a község vásárolta meg jegyzölakás és községház céljára. A másik ingatlanon lévő egy szoba, füstöskonyha helyiségekből álló épületet előbb szintén bérbeadták, mígnem 1938-ban az egyik községbeli vincellér vette meg. A befolyt vételárat mindkét esetben tulajdoni hányadok szerint szétosztották. Az erdőből azonban sem elidegenítésre, sem elméretésre nem került sor, viszont vételekkel a területet növelték, így az végső soron kb. 200 kh-t tett ki. A birtokközösség tagjai helyesen ismerték fel a közösség előnyeit. Az egykorú tudomány állásfoglalása szerint is mind közgazdasági, mind szociális szempontból hátrányos lett volna az erdőközösségek megszüntetése, a föld felosztása.

12 III. Az erdőközösségek jogi személyiségét sem az 1879: XXXI. te. sem az 1898: XIX. te. nem ismerte el, a közösség magánjogi alapon működött. Nem hozott változást az 1913. XXXIII. te. sem, hanem csak az 1935: IV. te. ismerte el az erdőbirtokossági társulatokat, mint jogi személyeket.

13 Közismert, hogy a nép jogtudata nem esett teljesen egybe valamely időszak tételes jogi szabályozásával, ahhoz viszonyítva legtöbbször „késett". A jogi szabályozás a grófbirtokosság gyakorlatában sem hatályosult maradéktalanul. A grófbirtokosság a maga köréből a legtekintélyesebb, egy vagy több résszel bíró emberek közül választott gondnokot, illetve ahogy később nevezték elnököt. Rendszerint ez mindaddig tisztében maradhatott, míg le nem mondott. Funkciója lényegében megegyezett a közbirtokossági és úrbéri erdők erdőbírójáéval.

14 Feladatát képezte, hogy a birtokkönyvben a tulajdonostársak nevét, jogosultságuk nagyságát, a bekövetkezett változásokat feltüntesse, rögzítette a bevételeket, kiadásokat, meghatározta a közös kezelés költségeit, terheit, a gyűlések időpontját és ez utóbbit kihirdette. Befolyással bírt az erdőközösség további gazdálkodásának meghatározására, irányította a kitermelést, kiosztás egyes műveleteit, gondoskodott a kiirtott erdő pótlásáról, az erdőkezelésről. Ellátta a képviseletet, illetve ügyintézést végzett az állami szervek felé. Vezetőség nem állt mellette, de néhány ember mindig segítségére volt. Erdöört is tartottak, de nem évenként választották, hanem ,,amíg vitte, nem került helyette új". Időszakonként járta az erdőt, de kihágást elkövetőt ritkán fogott. Természetbeni járandóságként irtásnál neki is adtak valamennyi fát. A grófgyüléseket a gondnok lakásán tartották, évente több alkalommal is. Legnagyobb jelentőséggel a tél elején megtartott összejövetel bírt. Ekkor határozták meg, hogy abban az évben mekkora terület, mennyi fa kerül kivágásra. Egyébként gyűlésen döntöttek az ingatlanok hasznosításáról, az adásvételekről, a jövedelem elosztásáról, a terhek viseléséről, itt határozták meg az erdőgazdálkodás egyes teendőit, az ennek kapcsán elvégzendő munkamennyiséget. A tulajdonostársaknak az erdő csekély terhet, s mellette jelentős természetbeni jövedelmet biztosított — a tulajdoni hányadtól függő mértékben. Az eredetileg 16 egész rész vagy illetőség elsősorban öröklés folytán osztódott (télrész, negyedrész, nyolcadrész), bár később néhányan egy egész résznél nagyobbal is bírtak. A tulajdon a használat során realizálódott. Az évi tűzifaszükségletet biztosító vágás vagy tarvágás előtt területet osztottak, tehát a használati forma közepes fejlettségű változatával találkozunk, mely a szabad erdőélés, illetve az erdőjog fejében történő faosztás között átmenetet képez.

15 ősszel, amint a falevél lement, s még mielőtt az utak használhatatlanná váltak, gyűlésen meghatározták a kivágásra kerülő terület nagyságát, továbbá azt is, hogy egy illetőség után az adott évben hány ли/пега"' (azaz kisebb terület, mely az erdőosztásnál egységként szerepelt) jár. Rendszerint 1—4 numerát szavaztak meg. A numerák nagysága évente változott, attól függően, hogy „mikor mennyi terület vót vágás alá gyelőve". Az elnök néhány alkalmas emberrel pár óra alatt kinumerázta a kivágásra kerülő erdőt. „Elment négy-öt ember, aki megsaccóta, hogy egy-egy numerába súlyra egyforma öntetü fa legyen. Megfaragták baltával a fákat, megírták, begyelőték számmal egytül tizenhatig. Ha vót annyi fa, hogy csináltak harminckét numerát, akkor addig." Mindig az adott numerát jelölő terület szélső fáit vágták meg, rendszerint a déli oldalon, s tintaceruzával oda írták rá a numera számát. A kijelölést követően cédula húzásával döntöttek. „Vót cédula csinálva, ki mellik cédulát húzta a kalapból, azt a numerát vágta le. Ha harminckét numerát csináltak, akkor minden papírra két numera vót fölírva, egy erősebb és egy gyöngébb."

17 Tehát csak 16 cédula húzására került sor, a töredék résszel rendelkezőknek össze kellett állniok. A kinumerázást követően siettek a vágással, míg az időjárás megfelelő volt. Egy nap annyit vágtak, amit a levett oldalú, hosszú ökrösszekérrel haza tudtak szállítani, a vastagát mindenképpen vitték. Tarvágást végeztek, a tuskót a földben hagyták. Egy-egy rész után 2—6 kocsi fa jutott, ami az adott évre elegendő volt. A kivágott erdő tuskóról hajtott ki újra. Pár év után már irtották, pucuták, ha szükséges volt, többször is. Amennyiben a tuskóról nem megfelelő ágak hajtottak ki, bujtókapa vagy irtókapa segítségével makkot raktak, nagy ritkán csemetét ültettek. Az erdőgazdálkodással kapcsolatban a munkakötelezettség lényegében ebből állt. A 306