A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

Hudi József: Reguly Antal északi útja és Veszprém megye

befejezettnek tekinthető. A téli és kora tavaszi hónapokban újabb három járásban — a devecseri és pápai felső, valamint a veszprémi középső járásban — szaporodtak az eddig nem csekély adományok. Koller Ignác, Hunkár Sándor és Kupritz Mihály — az illetékes szolgabírák — jelentése szerint összesen 20 pengő forint 6 4/5 krajcár a növekedés mennyisége. A többi járásban viszont a megyegyűlés értékelése szerint a hazafias felhívás hatástalan maradt.

!!) összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a gyűjtés Veszprém megyében is részleges sikerrel járt, bár így is jóval eredményesebb volt az országos átlagnál. (Ebben nyilván presztízsokok is közrejátszanak). A megye 12 aljárása közül csak 7 járásban akadtak adakozók. A 4 főszolgabírói járást alkotó aljárások

40 között a fejletlenebb, kis területű cseszneki járásban gyűlt össze a legkevesebb pénz (15 pft 40 xr), míg a második legnépesebb, s társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyait tekintve a legfejlettebb mezővárossal rendelkező pápai járás lakossága adakozott a legtöbbet (36 pft 22 xr). Az egyes aljárások közül sem a veszprémi alsó és felső, sem a pápai alsó, sem pedig a cseszneki és devecseri központi járásokban nem értek el eredményt a vármegyei kiküldöttek. Ha az adakozók társadalmi rétegződését vizsgáljuk, megállapíthatjuk pusztán az összeírások átlapozásakor is, hogy szép számmal találunk köztük közép- és kisnemeseket, mezővárosi, vármegyei tisztviselőket, egyházi főrangú személyeket és egyszerű falusi plébánosokat, azután zsidó vállalkozókat, bérlőket, kereskedőket, kisebb mértékben találkozhatunk a falusi, mezővárosi értelmiség képviselőivel is. A gyűjtés során készített jelentések mellékleteként négy esetben találunk olyan összeírásokat, amelyek több-kevesebb részletességgel tájékoztatnak bennünket az adakozók társadalmi hovatartozásáról. A négy lajstromban 159 valóságos vagy jogi személy adatai olvashatók.

41 A 159 tétel közül 54 birtokosok adatait tartalmazza, az 54 birtokos az összes személy 1/3-át teszi ki (33,9% ). Megyei, illetve mezővárosi tisztviselő és alkalmazott 31 fő (19,5%), mezőváros, nemes vagy nemtelen község 23 esetben fordul elő (14,5% ). Zsidó bérlő, kereskedő, gyáros 21 fő (13,2% ), értelmiségi 8 fő (5% ), s ha számukhoz még hozzáadjuk a 9 egyházi személy közül kiemelhető 4 lelkészt, számarányuk 7,5% -ra emelkedik. A hátralevő tételek 5 mesterembert és 8, magát megnevezni nem, óhaj tó személyt, valamint 5 főpapot jelentenek. E rövid elemzés során az is kimutatható, hogy az egyes rétegek számarányuknál nagyobb mértékben részesednek az összeírt tételekből: elsők között kell említeni a közép- és kisnemesi birtokos réteget, amely a megye összlakosságának a XIX. század közepén csupán 13—15% -át képezi a különböző becslések szerint is, az adakozásból viszont annál jobban kiveszi részét.

42 Ugyanez fokozottan elmondható a zsidóságról, amely az összlakosság kb. 5% -át teszi ki.

4

' A megyei, mezővárosi és uradalmi tisztviselők szintén számarányukon felül képviseltetik magukat. A többi rétegre vonatkozóan — további, pontos adatok hiányában — komoly következtetéseket levonni nem tudunk. A fentebb leírt jelenség kialakulásához hozzájárult az összeírok szubjektív magatartása is: több helyütt ugyanis a tisztviselők nem végezték munkájukat a leglelkiismeretesebben, megelégedtek járási székhelyeik bejárásával — például Pápa és környékén — s ezzel olyan aránytalanságok keletkeztek, hogy az elemző legfeljebb tendenciákat jelölhet meg a forrás értékelésekor. Azt a tényt így is mindenképpen ki kell emelni, hogy az adakozásban széles társadalmi rétegek vettek részt az egész nemzet történelmét gazdagítani kívánó tudományos expedíció támogatásában. Az adakozók közt ott találjuk a vármegye főispánját és egyik leggazdagabb emberét, s vele egy sorban a Martonfalvayak kocsisát, aki kezdetleges betűkkel ugyan, de büszkén írja a sor szélére nevét; a köztekintélynek örvendő veszprémi kanonok mellett ott szerepelnek az egyszerű falusi tanítók, jegyzők, lelkészek. Ugyanott olvashatjuk a nép fiainak nevét, vagy a szerény jelzést: a népből ,,egy valaki". A magyar polgári nemzettudat fejlődési folyamatának egy sajátos állapotát mutatják ezek a források, jelezve egyszerre az egyes rétegek, osztályok között a közeledés lehetőségét és a különbségek realitását is. Reguly tragédiája, hogy az évek során összegyűjtött anyagot feldolgozni sem a kutatásai közben, sem később nem tudta. Az az önzetlen hazafias adakozás, amelyből megyénk az elsők között vette ki részét, csak a kutatómunka külső feltételeinek biztosításához járulhatott hozzá természeténél fogva, a belső feltételek kialakításához alig. 1849. május 3-án, amikor véglegesen hazatér külföldi gyógykezeltetése után, s az egyetemi könyvtár őreként nyugodt körülmények között lehetősége nyílna arra, hogy a fölhalmozott roppant anyag feldolgozásához, a nagy szintézis megírásához fogjon — akár a finn barát és vetélytárs, Alexander Castrén —, már betegsége áll útjába. Betegségének első, korai jelei már 1842-ben megmutatkoznak. Március 20-án írja szüleinek Zircre: ,, . . . boldognak éreztem magamat, míg erőm volt dolgozni, de most leestem egemből, olyan vagyok, mint a paradicsomból kiűzött... : nyugtalanság, elégedetlenség, életuntság fognak el gyakran; majd vértorlódások kínozzák szegény fejemet, néha szinte eszméletlen állapotban heverek, nem vagyok képes összefüggően gondolkodni . . ."

44 A túlerőltetéstől aztán később idegláz vesz rajta erőt, s az életveszélytől csak a gyors orvosi beavatkozás menti meg. Ettől kezdve 39 éves korában bekövetkezett haláláig, 1858. augusztus 23-ig a neurózis, ez — az orvostudományban nyilván az ún. kimerülési neurózisok között számon tartott — funkcionális idegbetegség kínozza. Elhatalmasodó betegsége utolsó éveiben minden komolyabb, elmélyültebb szellemi munkát lehetetlenné tett számára: már a legkisebb megerőltetés is erős fejfájást okozott neki. Az 1850. szeptember 16-i akadémiai székfoglalója után, melyben a dzsungárok és magyarok rokonságáról értekezett, csak az Alföldön és a Fel230