A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Történelem (Veszprém, 1980)

László Péter: Nympháknak szentelt oltár Kékkútról

Nympháknak szentelt oltár Kékkútról LÁSZLÓ PÉTER Kékkút község, a tapolcai járásban, régtől jól ismert római kori régészeti lelőhely. Több faragott, feliratos kő került elő a falu határában és a környéken, amelyeknek egy része azonban az idők folyamán sajnos elveszett. Ezek közé tartozott az a Nympháknak szentelt oltár is, amely a közelmúltban újból megkerült. A Magyarország Régészeti Topográfiája Kékkút lelőhelyeit és leleteit ismertetve a 22/2. szám alatt a következőket írja: „A község szélén, a Salföldre vezető út jobb oldalán, Keresztúri Mihály Fő utca 51. sz. házának kapuoszlopába római oltárkő van befalazva. A kőről nem dönthető el, van-e felirata."

1 A kérdéses oltárkövet 1977-ben a kapuoszlopból kiemelték és elszállították, s az Straub Péter diszeli házának kertjében került felállításra, ahol jelenleg is megtalálható. Miután az emlék hozzáférhetővé vált, bebizonyosodott róla, hogy van felirata és azonos az elveszettnek hitt, Nympháknak szentelt oltárral. Az oltár szövegét a CIL III 4133 közölte, s ennek nyomán a szakirodalomban több helyen is szerepelt, de már 1890 óta az „eltűnt" megjegyzéssel.

2 Az egyszerűen megmunkált oltár fehér mészkőből készült. Magassága 88 cm, szélessége az alapnál 36 cm. Az oltártörzs alul 34 cm, felül 31 cm széles. Az oltár egyszerű négyszögű alapon áll, amelynek alsó része durván kifaragott. A viszonylag karcsú oltár felfelé egyenletesen keskenyedik. A széles felső párkányzat alatt gyengén profilált kyma-tagozat biztosítja az átmenetet a törzshöz. Alul a törzset az alapzattól egy keskeny, inkább léctagra emlékeztető párkányzat választja el. Ma már nehéz megállapítani, hogy valószínűleg teljesen sima abacusa eredetileg milyen magas volt, mivel teteje hiányzik. Ugyancsak sérültek az alsó és felső párkányzat sarkai és az oltártörzs élei, valamint erősen kopott és töredezett elülső felülete azon a részen, ahol az utolsó két feliratsor húzódik. Az oltártörzs elülső felületén négysoros felirat olvasható, amely szorosan a felső párkányzat alatt kezdődik: Nymph / is Iul(ia) / Martia / v(otum) [s(olvit) l(ibens)] m(erito) /

3 Azok a szerzők, akik az oltárkővel foglalkoztak, azt eredetiben nem láthatták, s csak a CIL publikációjára voltak utalva. Mommsen azonban maga sem látta a követ — mint munkájában utal is rá.

4 Az emlékről neki Peter Köppen, orosz geográfus és régiségtudós 1823-ban Bécsben kiadott ,,Alterthümer am Nordgestade des Pontus" с. műve alapján volt tudomása. Magát a szöveget Car. Em. Christ. Schneider pozsonyi professzor jegyzeteiből idézte, amelyeket Schneider fia bocsátott rendelkezésére. így történhetett, hogy Mommsen az oltár feliratát hibásan publikálta:

5 NYMPH Ш1Т1А V-IA kipontozott legfelső sor talán arra utal, hogy Mommsen felül még egy feliratsort tételezett fel, amely feltétezelés az eredeti kő ismeretében eleve kizárt. Ezenkívül teljesen tévesen közölte az utolsó feliratsort is. Annál meglepőbb, hogy Kuzsinszky Bálint 1920-ban — tehát amikor az oltár már biztosan nem volt meg — ennek ellenére helyesen idézte a szöveget.

6 Szerinte az utolsó feliratsor v(otum) s(olvit) l(ibens) m(erito) — ami megfelel a valóságnak, de ami a CIL-ből nem olvasható ki. Nehéz megmondani, hogy mi késztette Kuzsinszkyt arra, hogy eltérjen a Mommsen által közölt szövegtől. Talán az oltárfeliratok szokásos befejező formuláját itt is eleve feltételezte, s a v(ir) i(nlustris) kifejezés a név Iulia Martia feloldásával amúgy is összeegyeztethetetlen volt. Th. Mommsen műve 1873-ban jelent meg — forrása, mint láttuk a kékkúti oltárkövet illetően P. Koppen 1823-ban kiadott könyve volt. Ezután bárki is foglalkozott a kővel, vagy említette azt, a CIL nyomán tette. így először Récsey Viktor, akit 1890-ben az Országos Régészeti és Embertani Társulat azzal bízott meg, hogy Rómer Flóris korábbi kutatásai után a Balaton vidékén, Zala, Somogy és Veszprém vármegyékben az újabban előkerült régészeti emlékeket felkutassa. Récsey beszámolója 1895-ben jelent meg nyomtatásban. Miután ő 1890-ben már nem találta meg az oltárkövet Kékkúton,

7 bizonyos, hogy az valamikor 1823—1890 között került beépítésre a Fő utca 51. sz. ház kapuoszlopába.

8 Az oltár lelőhelyeként a MRT 1.

9 és ennek nyomán a RIU 2

10 egyértelműen a savanyúvízforrást jelöli meg. Érdemes ezen adat eredetét megkeresni, mivel tanulságos példája egyúttal annak is, hogyan lesz az idők folyamán egy általánosan fogalmazott megállapításból adatszerű bizonyosság. 73