A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Történelem (Veszprém, 1980)
Laczkovits Emőke: Adalékok a falusi gyermekek életéhez Veszprém megyében 1868–1945
25. ábra. A mezőn. Szentkirályszabadja 1937. Vajkai A. felv. Bakonyi Múzeum Veszprém. N 4985 Abb. 25. Auf dem Feld. Szentkirályszabadja 1937. Aufnahme von A. Vajkai. Bakonyi Museum Veszprém N 4985 szédébe. Erre csak akkor volt joguk, ha megházasodtak. Addig a fiúnak főleg az apja, a lánynak elsősorban az anyja (ugyanígy a nagyszülő) parancsolt. A családtagok között nem volt általános egymás köszöntése. Csak hosszabb útra menet vagy onnan jövet köszöntötték egymást „adjon Isten" — vagy „Isten veletek"-kel. Hasonlóan köszöntek akkor is, ha más házához léptek be. A gyermekek csak iskolás koruktól köszöntek a felnőtteknek. De otthon, a családtagoknak nem, csak az utcán vagy más házába bemenve. A katolikusok „dicsértessék"-kel, a protestánsok pedig a napszaknak megfelelően köszöntek. „Kezét csókolom" köszöntéssel legfeljebb a tanító és a jegyző feleségét illették. Az utcán mindenki elvárta a gyermektől a köszönést. Ha nem köszönt, elhaladva mellette, megjegyezték: „de jó köszönő kisgyerek ez!" A tanító megtudván, az ilyen vétséget, veréssel büntette. A gyermekek egymást „szerbusz"-szal üdvözölték, 13—14 évesek kezet is fogtak egymással. A gyermekeknek addig, amíg a szülői háznál voltak, déli és esti harangszóra otthon kellett lenni. A legtöbb esetben étkezésnél nem ülhettek az asztalhoz. Hátul ültek, gyalogszéken vagy a küszöbön és úgy ettek. Azonban miután a fiúk kaszáltak, a lányok pedig markot szedtek, helyet kaptak az asztalnál is. Az iskoláskor végére ez általában bekövetkezett. Akadt hely, ahol iskoláskor előtt alacsony asztalkán külön ettek a gyermekek, de iskoláskoruktól kezdve a felnőttekkel egy asztalhoz ülhettek. A fiú helye az apja mellett volt, a lányé az asztal sarkán, hogy ha valamire szükség volt étkezés közben, könnyen felállhasson és az asztalhoz vihesse. A gyermek családbeli helye a családtípustól függött. Ahol sok gyermek volt, ott kevesebb gondot fordítottak rájuk, alárendelt szerepük volt. A 2—3 gyermekes vagy az egykés családokban nagyobb figyelemmel vették körül őket. Szerepük megnőtt, nemcsak munkaerőt, hanem a család megtartóját is látták bennük. Az esti harangszó után sem a gyermekek, sem a nagylányok nem maradhattak az utcán, mert utóbbiakat a falu szájára vette. A felnőttek, főleg a szülők a gyermekkel csak vacsora után beszélgettek. A közös ebéddel sietni kellett a munka miatt. Vacsora után azonban megbeszélték a másnapi teendőket, amikor a gyermekek feladatát is megmondták. De ilyenkor kérdezték meg az iskolában történteket is, és szidták meg a rendetlenül viselkedőket. Ezeken kívül a szülők is, nagyszülők is elsősorban munka közben beszélgettek a gyermekkel. Ilyenkor mondták el az egyes munkafolyamatokat és igyekezetek szóban is elsajátíttatni a gyermekkel a különféle munkákat. Gyermekkorban a szülő és gyermek között egyoldalú volt a beszélgetés. A gyermek többnyire csak hallgatta, tudomásul vette szülei szavait. Kérdezni csak a munkával kapcsolatban kérdezhetett. A nemi életről, az asszonyi sorsról otthon alig tudott meg valamit. Szorosabb volt a kapcsolat a nagyszülő és a gyermek között. Többet is voltak együtt, többet is beszélgettek. A mesék és imádságok nagy részét tőlük hallották, tanulták. Ebben az esetben lelki kapcsolat alakult ki már gyermekkorban a nagyszülőkkel, míg a szülőkkel legfeljebb csak a gyermek házassága, családalapítása után. Akadt olyan család is, ahol a sok munka mellett nem maradt sem idő, sem erő a gyermekekre. Ha nagyszülők nem voltak, akkor az iskola nevelő hatása volt a legszámottevőbb az életükben. Az volt ilyen esetben a vélemény, hogy „azir' van az iskola, hogy ott tanújjanak, azir' van a tanító, hogy neveje a gyereket." A rokonok általában a gyermek tanulása, viselkedése felől érdeklődtek. De ők csak kérdeztek, a gyermek csak válaszolt. A szófogadatlan gyermeket már 3—4 esztendős korában megbüntették. A hirtelen haragú anya megverte, de csak a tenyerével. Mások a sarokba térdeitették, ahonnan csak bocsánatkérés után jöhetett ki. A fegyelmezésnek és büntetésnek ezt a két módját alkalmazták később is. A rendetlenkedő, az iskolából a szülők tudta nélkül kimaradozó, hazudozó gyermeket a szidás mellett nadrágszíjjal vagy bottal verték mag. A lányokat könnyebb volt fegyelmezni, alkalmazkodóbbak és szófogadóbbak voltak a fiúknál. 10—12 esztendős fiút már az apja büntetett, tőle tartott még a legény is. Az apa szava, büntetése vagy dicsérete súlyosabb volt minden esetben az anyáénál. A felnőttek általában fukarkodtak a dicsérettel. Csak a nehéz munka elvégzéséért adtak elismerő szavakat. Ez az elismerés néhány szavas volt csak, de előfordult, hogy egy fejbólintással, fiúknál vallonveréssel, lányoknál simogatással juttatták kifejezésre a szülők megelégedésüket. Sülé Sándor mondotta el, 259