Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Természettudomány (Veszprém, 1980)
Dr. TÓTH LÁSZLÓ: A Bakony hegység holyva (Col.: Staphylinidae) faunájának alapvetése, I.
A Bakony hegység holyva (Col.: Staphylinidae) faunájának alapvetése, L DR. TÓTH LÁSZLÓ Bevezetés A zirci Bakonyi Természettudományi Múzeum már évtizedes „A.Bakony természeti képé' kutatási programjának keretében jelentős figyelmet fordít a hegység faunájának feltárására. Ez az egyre szélesedő és sokrétűbbé váló faunisztikai kutatómunka már eddig sok értékes adattal gazdagította nemcsak a helyi, hanem a Kárpát-medence állatvilágának megismerését, számbavételét is. E nagy, átfogó téma részterületeként a bogarak (Coleoptera) rendjének kutatása is megindult, eredményeit már több, alapvetés jellegű tanulmány megjelenése szemléletesen bizonyítja. Természetesen e renden belül, hasonlóan bármely más állatcsoporthoz, a különböző rendszertani egységek kutatottsági szintje közel sem egyforma. így nem véletlen, hogy a fajszámra egyik legnagyobb és hazánkban kevéssé kutatott család, a holyvák (Staphylinidae) alapvetése bizonyos késést szenvedett. A család egészéről e tanulmány keretében sem tudtam teljes képet nyújtani. Magam a családot a Kárpát-medence vonatkozásában dolgozom fel, természetesen ettől a nagyobb feladattól nem függetlenül, hanem mintegy avval párhuzamosan haladva tudom a bakonyi fajokat feldolgozni. Nehézségként jelentkezik, hogy a fokozott gyűjtések során beáramló hatalmas anyagok feldolgozását, preparálását nem lehet olyan ütemben végezni, hogy az a tudományos feldolgozást a szükséges mértékben elősegíthetné. Ennek ellenére időszerűnek és indokoltnak láttam, hogy a család alapvetés jellegű feldolgozását megkezdjem, de résztanulmányokra bontva. Az első részlet 7 alcsalád 26 nemének 100 bakonyi fajára korlátozódik, és ez a részlet a teljességre törekvés igényével a napjainkig feltárt ismeretanyagot kívánja rögzíteni. A család kutatottságának rövid jellemzése Világviszonylatban a legnagyobb bogárcsaládok egyike, kutatása napjainkban erőteljesen folytatódik, azonban a fajok számára vonatkozó, mértékadó becslések is erősen eltérnek, egyes kutatók 20, mások 30 ezer fajt említenek. Magyarországon 1200—1500-ra becsülhető a fajok száma. Magyarország faunáját felölelő határozókönyv sohasem jelent meg. Az utolsó a maga korában (sok vonatkozásában ma is) kitűnő, és a Kárpát-medence akkor ismert valamennyi fajára kiterjedő német szakmunka G ANGLBAUER (1895) műve. Az újabb, korszerűbb határozókönyvek csak az igen szétszórt cikkirodalom ismeretében használhatók a hazai fajok meghatározásához. A téma ettől független, eleve adott nehézségei a következők: a fajok száma magas, egy részüknél az egyedszám is óriási, többségük nehezen meghatározható, az elkülönítő bélyegek variációs szélessége nagy lehet, legnagyobb részük igen apró, következésképpen csak erős nagyítással vizsgálható, sok faj esetében a biztos határozáshoz mikroszkópi preparátum készítése nélkülözhetetlen. Élőhelyük és ehhez kapcsolódva gyűjtéstechnikájuk rendkívül változatos, egyes esetekben — speciális élőhelyeknél — a szakértelem mellett idő, fáradtság, különleges felszerelés is szükséges. A felsorolt szempontok egyértelműen indokolják, hogy a gyűjtők általában csak „mostohagyerekként" kezelték ezt a csoportot, hazánkban sajnos ez erősen rányomja a bélyegét a kutatottsági szintre. A bakonyi Staphylinidae-fauna kutatásának története Az első, ténylegesen fennmaradt irodalmi adataink több mint százesztendősek. HOPFFGARTEN (1876) munkájában Nagyvázsony környékéről 9 fajt közölt, közülük 5 az itt tárgyalt alcsaládokba tartozik: Compsochilus palpalis, P.latystethus nitens, Omalium pygmaeum, Micropeplus fulvus, Oxytelus luteipennis. Ezek a magyar faunára vonatkozóan is az elsők közé sorolhatók. A következő adatok REDL (1894) jegyzékéből ismertek, 13 fajt sorol fel a tapolcai járás korabeli területéről. KUTHY (1896) az első és sajnos utolsó, a történelmi Magyarország bogárfaunáját az akkori ismeretanyagnak megfelelően, de teljességében tárgyaló katalógus 985 Staphylinidae fajt sorol fel, közöttük sok bakonyi lelőhely is szerepel. A századforduló éveiben sok jeles bogarászunk megfordult a területen, BIRÓ, BOKOR, EHMANN, FRIVALDSZKY, MIHÓK, PÁVEL. Közelményük azonban a területre vonatkozóan nem jelent meg. Szerencsére anyaguk — legalábbis részleteiben — a budapesti Természettudományi Múzeumba került, így e
