Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Természettudomány (Veszprém, 1980)
Dr. TAPFER DEZSŐ: Az egerészölyv (Buteo buteo L.) előfordulása és fészkelése a Keleti-Bakony ban (1942—1977)
Az egerészölyv (Buteo buteo L.) előfordulása és fészkelése a Keleti-Bakonyban (1942-1977) DR. TAPFER DEZSŐ Bevezetés A negyvenes években még a vörösvércse volt a leggyakoribb nappali ragadozómadár-fészkelő a Bakony keleti felének a tájain — azonban a zárt erdőkön kívül. Ekkor az ölyvpárok száma még nem érhette el a 20-at a Keleti-Bakony általam folyamatosan kutatott és ellenőrzött, mintegy 1000 km 2-nyi területén. A későbbi gondos megfigyelés során azután észrevettem, hogy a kelet-bakonyi erdőkben az évről évre megtalálható, fészkelő egerészölyv-párok száma ma már lassan meghaladja a 20—25-öt is. Az 1960-as évtizedben ez tartósnak bizonyuló állapot maradt. Közben a vörösvércse-fészkelések kezdtek csökkenni a zárt erdőkön kívüli, rétes-fasoros, ligetes Bakony-szegélyi területeken. Jelenleg (1977) is ez a helyzet. Ha március végén — április első felében — igyekszünk minél pontosabban felmérni az állományt, tájékozódhatunk ennek a viszonylag nagy és erdőkben még ma is arányosan gazdagabb (25% fölött) bakonyi területnek a fészkelő egerészölyv-állományáról. Az 1970-es éveknek itteni fészkelői már az évi 30 pár körül mozogtak — azt meg is haladták —, tehát mintegy 50%-os emelkedés történt! Nappali ragadozómadár-fajnál ez éppenséggel nem gyakori jelenség nálunk — és századunk második felében. Az egerészölyvek megérkezése és az erdei fészkelőterületek tétutói—kora tavaszi elfoglalása Évtizedekkel ezelőtt az egyes évszakoknak döntő általa^ nosságban a szabályszerű meteoro lógiai változások voltak a ieflemzői. Pa. egymást követően hideg és viszonylag hosszú telek, a meleg nyarak és a legtöbbször a mostaninál csapadékosabb őszök után ölyveink vonulása a Bakonyban is rendszeres és általánosságban egyes hónapokhoz kötött volt. Legkésőbb decemberre már elvonultak délebbre, és februárnál ílőbb nem tértek vissza. Február végétől, március elejétől a eggyakrabban már eltűnőben volt a hó az alacsonyabb fekvésű (250-350 méter) tájakon - különösen a völgyekben. Észrevehetően hosszabbodnak ekkor a nappalok. Megjelenlek a réteken, a szántóterületeken a kisrágcsálók is - bőven ikad már zsákmány ölyveink számára. Az egyes ölyvpárok rendszerint együttesen érkeztek és érkeznek vissza hozzánk a dél-balkáni, a Földközi-tenger meléki melegebb tájakról. A Bakonyban (kevés a fenyő) ilyenkor még teljesen kopárak, lomb nélküüek az erdők. A Keletiiakonyban erdeink többsége vegyes tölgyerdő, és ezek (az bben az esetben fészkelési szempontból szóba sem jöhető akácokkal együtt) a legkésőbb lombosodó erdeink. Mégis márciustól már rendszeresen - messzüe hallatszik felettük a magasból a legtöbbször párosan keringő egerészölyveink jellegzetes ,,kiő-kiő", ,,miő-miő" kiáltása. Napsütéses, szélcsendes kora tavaszi napokon így többször sikerülhet megfigyelnünk a leginkább mintegy 100 méter körüü repülési magasságokban, amint ölyveink játékos, szép repülőjátékaik után karmaikkal olykor-olykor összeakaszkodva lefelé zuhanásuk közben magas fák koronáira csapnak rá, és itt az ágcsúcsókon párosodnak. Rendszerint mindig a kiválasztott fészkelőhelyük közvetlen közelében. Ahogy azt a Keleti-Bakonyban néhány, ember által alig járt erdőrészben többször megfigyelhettem, néha még egymás után következő években ugyanahhoz a jól megépített és a tél viszontagságául át is megmaradt öreg fészekhez, a régi fészkelő fához is ragaszkodtak. Az új tavaszon tovább javították, erősítgették a régi fészküket (ez különben egerészölyveknél nálunk általában ritka jelenség). Volt egy időszak az elmúlt évtizedekben, amikor jó néhány éven át néhány ölyvpár szinte együtt, egymás közelében fészkelt a Keleti-Bakony szívében, egy, majd kettő vöröskánya (Milvus milvus L.) párral. Ritka, nagyszerű megfigyelésekben volt részem, mikor a magasan futó, festői völgygerincekről párhuzamosan az egyik egerészölyvpár és a közelibb vöröskányapár pazar légi játékait is láthattam, mindenkor szigorú takarásban, a fák sűrűjében megközelítve a legjobb kilátópontokat. Megjegyezni érdemes még, hogy párzási légi játékaikat sohasem vitték - legalábbis errefelé - fő táplálékszerző területeik, az erdők közvetlen szomszédságában húzódó, körös-körül elterülő szántóterületek, vetések, meg a rétekmezők fölé. összetett megfigyeléseim évtizedei alatt néhányszor tapasztaltam csak, hogy (műiden valószínűség szerint ugyanaz) az ölyvpár az elmúlt évről - vagy egyszer-egyszer még régebbi — megmaradt fészkét foglalta el újra. Friss száraz gallyak hordásával erősítgette, „tatarozta", és ismét a régi, megjavított fészekben költött. Ezt azonban eddig - ahogy már röviden enüítettem - csak a számukra teljes nyugalmat biztosító, gyakorlatilag embertől ekkor nem zavart erdőrészeken láttam. Ugyanekkor, ugyanitt a vöröskányák mindig, kivétel nélkül új meg új fészket építettek, gyakran az elmúlt évi fészkük maradványainak közvetlen közelében. A teljesen új egerészölyv-fészkek építése normál vagy korai tavasz esetén már március közepétől várható. A KeletiBakonyban legtöbbször tölgyfákon voltak ölyvfészkek, ritkábban bükkön vagy szilfán (feketefenyőn soha). Rendszerint hatalmas tölgyeken; magasan a koronában azonban (eddig) sohasem, hanem inkább a fák középmagasságában és a törzs meüé építve. Mindig száraz gaüyakat hordtak, csak igen ritkán figyeltem meg csőrben hordást is (a vöröskányánál a csőrben hordás jóval gyakoribb volt). Két-három hétig is építgeti az ölyvpár a fészkét, vagy ilyen lassan tatarozza a régit. Már lombosodó, zöld leveles gallyak hordását ölyvfészekre eddig nem láttam. Az egymás közelében fészkelő ölyvpárok (ez különben
