Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Természettudomány (Veszprém, 1980)
Dr. MARIÁN MIKLÓS-MARIÁN ORSOLYA: A Fenyőfői Ősfenyves kétéltűi és hüllői
2. ábra: A fenyőfői ösfenyves (foto: Traser Gy.) Abb. 2: Der Urtannenwald von Fenyőfő (Foto: Gy. Traser) 3. ábra: A fenyőfői halastó (foto: Traser Gy.) Abb. 3: Der Fischteich von Fenyőfő (Foto: Gy. Traser) A mintegy 2000 m 2 területű mesterséges tó vizét egy patak táplálja. Lefolyása csekély. Egyharmadát nádas fedi, mederszélét sasos kíséri Vizében a nagy tömegű hínárt alámerült (Ceratophyttum sp.) és felszínen úszó (Riccia fluüans, Spirodela polyrrhiza) fajok alkotják. A patak, mielőtt a halastóba belefolyna, kiszélesedik és elmocsarasodik. Szülte az egész felületét benövi az üde, mocsári vegetáció (Phragmites communis, Tipha latifolia, Carex acutiformis, Carex riparia). Partján, az erdő lábánál sűrű, magas csalán (Utrica sp.) díszük. A vízparton öreg égerek (Alnus glutinosa) és nyarak (Populus nigra) állanak. A környező hátakon fenyőelegyes tölgyes (Pino-Quercetum roboris) tenyészik. A vizi biotópokban, ületve közvetlen szomszédságukban két hüüőfaj él: vízisikló és a törékeny gyík. A kétéltűekről alább szólunk. A kétéltűek környezet-kihasználása A Halastó és mocsár, valamint erdős környezete vízi és szárazföldi ökoszisztémáiban több jól kialakult biotópot (nyüt víz, mocsár, parti övezet, erdő, kopár erdei tisztás), ületőleg biocönózist ismerünk fel. Jól megfigyelhető itt, hogyan használják ki a kétéltűek kifejlett alakjai - eltérő funkcionális adottságaik és különböző környezeti igényeik alapján - az ökológiai niche-t (5. ábra). Vízi ökoszisztémáiban, a tó hináros vizében együtt él a pettyes gőte, vöröshasú unka és tavi béka, de nem konkurrens fajok. A pettyes gőte a fenék közelében, sűrű vízinövény között tartózkodik. A bentoszból, vagy a mélyebb vízrétegekből kikerülő apró állati szervezetekkel táplálkozik. Lélegezni a felszínre, a tavi béka zsákmányzónájába emelkedik, mégis kevés esik annak áldozatul. Míg az a tavasz melegebu időszakában lesz igazán aktív, a pettyes gőte a vizek felmelegedése előtt, befejezve párosodásit, a szárazföldre távozik. A gyönge testalkatú, kis termetű vöroshasú unka a víztükrön úszó, sűrű úszóhínár között keresi in szektákból álló táplálékát, óvatos magatartása, mely környezetének minden zavaró mozgására a mélyebb rétegekbe való lebukásra készteti, meg bőrmüigyeinek keUemetlen hatású váladéka a legtöbb eüenségétől - így a vele azonos biotóp-szintben élő tavi békától is - megvédi. A nagy testű, izmos, nappaü ragadozó tavi béka a parti fűben, vagy a vízfelszínen úszó növényeken tartózkodik. A nyüt helyeket kedveU, hiszen a lehető legtöbb napsugárzást igényű. Az akció-rádiuszába kerülő minden repülő, vagy a víz felszínén úszó, mozgó élőlényt (kisebb fajtársait sem kímélve) bekebelez. A szárazföldi ökoszisztémában élő békák csak a párosodás rövid időtartama alatt tartózkodnak a vízben. Élelmük a szárazföldön nagyjában azonos, mégsem táplálék-konkurrensek. Különböző szervezeti felépítésük miatt időben, térben, minőségben megoszlik a környezet nyújtotta táplálék fogyasztása. A vízből a szárazföld felé átmenetet képező parti sávban a nádas szélén, a mocsár peremén - tehát a tavi békával részben azonos biotópban - él a mozgékony, hosszúlábú mocsári béka. Alkonyatkor és este jár rovartápláléka után, amikor a tavi béka befejezte zsákmányolását. Amíg a mocsári béka a párás levegőjű, nedves környezetet igényli, és ezért a szárazabb mikrokü'májú erdőben nem jár, az ugyancsak éjszakai életmódú barna varangy az erdő állata. Állandó nappali búvóhelye van, melyet csak sötétben hagy el. Nehézkes testével lassan mászva, csak kis területen mozog. A vele azonos biotópban élő, szintén a sötétséget kedvelő barna ásóbéka sokkal mozgékonyabb. Táplálékot keresve aránylag nagy területet jár be. Nincs szüksége állandó búvóhelyre, mert ott, ahol a napfelkelte éri, ásósarkantyújával percek alatt beássa magát a laza talajba (így védekezve a kiszáradás eüen). Gyakran egészen kopár, száraz helyen hozzuk felszínre. Míg az előbbi éjszakai, „földi" békafajok a talajszinten, sötétben mozgó szervezetekkel táplálkoznak, a napfényt igénylő zöld levelibéka a vegetáció magasabb szintjeiben él. Tapadókorongjai és ragadós torokbőre segítségével sáson, gyékényen, bokrokon, sőt sokszor elég magas fákon tartózkodik. E növényeken élő, nappali rovarokat fogyaszt. A fajok rendszeres áttekintése AMPHIBA - KÉTÉLTŰEK Triturus vulgaris LINNÉ - Pettyes gőte Lelőhelyek: Bakonyszentlászló, elhagyott fürdőmedence (1966), eraei gödör (1976), téglagyári kubikgödör (1977). Fenyőfő, Halastó (Szitta Tamás, 1975), mocsár (1977). Testhossz: 68-83 mm. Síkvidéki faj, amely hazánk úgyszólván műiden lassan folyó, vagy áüo vizében otthonos. Korán kezdődő szaporodási idejét mutatja a következő példa: a Fenyőfői Halastóban a hímek áprüis 10-én visszafejlődött háttaréjt viseltek, tehát már a párosodás utáni stádiumban voltak (1975).
