Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Természettudomány (Veszprém, 1980)

FAZEKAS IMRE: A Keleti-Bakony nagylepkefaunája I. Királyszállás és környékének nagylepkefaunája

anyag hiánya) az Észak-Magyarországról leírt ssp. vojnitsi KOVÁCS, amely hasonlóan, mint a Hyssia „gozmanyV KOVÁCS egyetlen genitalia túlértékeléséből származik. A legkésőbb megjelenő Oligia fajunk. Magyarországon június közepétől augusztus végéig vannak adatok. Főleg nedves réteken, vegyes állományú erdőkben, lápos területeken, fenyéreken tenyészik. Az üodalmi adatok szerint (KOCH, 1972.) a homokos talajt előnyben részesíti. Ezt magyarországi elterjedése nem igazolja. Az ERTI fénycsapda-hálózat alapján az Alföldről sok helyről kimutatták, ezek az adatok azonban téves határozásnak bizonyultak (gen. prep. és det. FAZEKAS I. coU. TTM Budapest). 17. Apatele cuspis HBN. Főleg a Dunántúüól kimutatható, lokáüs, többnyüe kis számban gyűjthető faj. A Bakonyból csak Fenyőfőről, Somhegyről (RÉZBÁNYAI, 1973.) és Királyszállásról ismert. 18. Autographa pulchrina HAW. (v-aureum HBN.) Magyarországon, a nyugati határszélen és a középhegységekben gyűjtötték, de a Keleti-Mecsekből is előkerült (FAZEKAS, 1976.). A Keleti-Bakonyban igen ritka. 19. Trichoplusia ni HBN. Hazánkban ritka, szubtrópusi vándorlepke. A közép-amerikai szigetvüágban, az USA-ban (BRIGGS, 1963.), Mexikóban a burgonyaféleket pusztítva igen tömeges. A Kárpát-medencében ez idáig semmiféle megfigyelés nincs kártevésükről. Királyszáüáson egy sértetlen hím példánya került elő 1967. VII. 23-án. 20. Euchalcia modesta HBN. Transzpalearktikusan az Amur vidékétől Közép-Európáig keskeny sávban előrenyomuló faj, mivel csak a fénytartomány bizonyos spektrumaira (pl. UV-sugarak) érzékeny, az eddigi Maxim4ámpás csalogató fényforrásokkal kevésbé volt gyűjthető. Megítélésem szerint hazánkban nem ritka, s a Hg-izzós gyűjtésekkel több helyről előkerülhet. Uj adata: KüályszáUás, 1976. VI. 22. leg. fénycsapda. 21. Hybocampa milhauseri F. A nominotipikus alaktól eltérően a Kárpát-medencében kétségkívül két generációja tenyészik. Helyenként (pL Mecsek) már április első hetében megjelenik. Utolsó példányai augusztus végén gyűjthetők. DANIEL és WOLFS BE RGE R (1957.) és DANIEL (1968.) Dél-Tüolból egy kétgenerációs alfaját 19. ábra: Az Aplasta ononaria Fuessl. feltételezett behatolási iránya és elterjedése Magyarországon Abb. 19: Die angenommene Eindringungsrichtung von Aplasta ononaria Fuessl. und ihre Verbreitung in Ungarn 8. ábra: 1, Sarothamnus scoparius, 2, Perconia srigillaria Hbn. elterjedése a Kárpát-medencében ,bb. 18 : Die Verbreitung von 1, Sarothamnus scoparius, 2, Perconia strigillaria Hbn. im Karpaten-Becken 14. Hyssia cavernosa gozmanyi KOVÁCS (23. ábra) A vizsgálatok alapján megállapíthatjuk, hogy a gozmanyi ormát a szibüiai, diszjunkt areájú H. cavernosa EV.-nak egy vájcig, Észak-Olaszországig előrenyomult, morphológiailag rősen elkülönült alfajnak keü tekintenünk, amely a hím enitáüában jelentős variabilitást mutat. Mivel a gozmanyi orma önáüó fajjá való kiemelése egyetlen genitáüában feüsíerni vélt különbségeken alaszik (vö. KOVÁCS, 1968., Fig. .) helyesebb a turkesztáni nominotipikus alaktól ivarszerviig csak kvantitatív értékekben eltérő gozmanyit a jegyek lapján subspeciesnek tekinteni (FAZEKAS, 1978/a). A feneket igazolják VARGA (1974.) állatföldrajzi és ökológiai íegáüapításai is. Areája nagyfokú hasonlóságot mutat több él-európai, kelet-ázsiai helophü fajjal (pl. Caüagonia virgo r., Telesilla amethystina HBN. stb.). A H. cavernosa jeUegstes példányát mutatja a Riss glaciáüs alatt diszjungált elter:désű és legtöbbször rasszokra is tagolódott délikontinentális íjoknak, amelyek transzpalearktikusan keskeny sávban teridtek el. Délkelet-Európában elsősorban a ponto-pannon síkígok, sztyepp- és erdőssztyepp-területek jeüemző faja (VARA, 1974.). A gozmanyi földrajzilag izolált, ökológiailag az :dőssztyepp és a zárt tölgyes övben morfológiailag, ivarszerleg differenciálódott alfaj (FAZEKAS, 1978/a). 15. Apamea illyrea FRR. (24. ábra) középhegységi nedves réteken és magaskórósokban helyenínt nagy számban feüepŐ fajnak a Keleti-Bakonyból eddig ;ak egyetlen példánya ismert: KüályszáUás, 1975. V. 6.1 o. g. FAZEKAS I., gen. prep. FAZEKAS I. No. 399.). 16. Oligia versicolor BKH. (25. ábra) ddigi ismereteink szerint szibüiai, mesophü faj, amelynek eája csak részben tisztázott. Európában röpül Dél-Skandiíviában, Dániában, a Kelet-európai síkság néhány pontján, ;észen Moszkváig. Nem ritka a Német—Lengyel-alföldön, ollandiában és Franciaországban. Az Alpokban és Szlovénia zaki részén lokáüs (HEYDEMANN, 1942.), de Bulgáriából előkerült (leg. VARGA Z.). LAEVER-nek (Belgium) egy janyolországból származó példánya szintén versicolomak zonyult (Espagne, Prov. Huesca, Ordesa 1260 m 8-16. VII. )60. leg. LAEVER, gen. prep. FAZEKAS I. No. 884.). Vizslataim szerint az európai populációk azonosak a nominotikus alakkal. Helytelenek azok a kísérletek, ahol a habitus ipján alfaji leüásokkal próbálkoztak meg, ugyanis ez a rendvül formagazdag faj sokszor szinte megtévesztésig hasonü't O. latruncula SCHIFF-hez, s ugyanazon populációban is legkülönbözőbb alakok fordulnak elő, de a genitáliák abszote konstansak. Ezért nem megalapozott (az összehasorüitó