Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 15. – Természettudomány (Veszprém, 1980)
FAZEKAS IMRE: A Keleti-Bakony nagylepkefaunája I. Királyszállás és környékének nagylepkefaunája
16. ábra: Eupithecia veratraria H.—Sch. nőstény habitus képe Abb. 16: Weiblicher Habitus von Eupithecia veratraria H.—Sch. na pikkelyekből áll, kevésbé erőteljes, nyújtott alakú. A szárny mediális része jelentősen különbözik a cauchiata-étól, hiszen a határvonalak csak a costa mentén ismerhetők fel, míg a cauchiata-nü kettős ívvel érik el a hátulsó szegélyt. Az erezet a barna-fehér váltakozásával kiemelkedik az alapszínből. A costa felső harmada a külső szegély üányában megtörik. A fenti bélyegek eltéréseket mutatnak az ABAFI-AIGNER (1907.) által ismertetett formától. A Közép-Európától az Usszuri vidékig kimutatott, diszjunkt areájú hygrophü faj főleg a síkvidéki láperdőket kedveü, de előfordul a középhegységek nedves rétjein és altoherbosa társulásaiban. Hazánkban a Duna-Tisza közén, a nedves biotópok megszűnésével „visszaszorulóban" van, de a Dunántúlon sem gyakori. 7. Eupithecia indigata HBN. Eurázsiában széles elterjedésű faj, amely hazánban a fenyőtelepítésekkel párhuzamosan sok helyen megtelepedett. A bakonyi ősfenyvesből ezidáig nem került elő. A száraz és nedves biotópokról egyaránt kimutatható. A Dél-Dunántúlon egyáltalán nem ritka (FAZEKAS, 1976./b.). 8. Eupithecia tantillaria BSD. Az Észak-Európától Dél-Európáig, valamint ElŐ-Azsiában gyűjthető faj hazánkban az E. indigata HBN.-el szemben jóval gyakoribb és szinte minden fenyvesben fogható. Egyes helyeken - feltehetően mikrokümatikus okokra visszavezethetően - szinte tömeges (Keletéi-Mecsek, Püspökszentlászlói arborétum, leg. FAZEKAS I. és fénycsapda). 9. Perconia strigillaria HBN. (18., 19. ábra) E szubatlantikus fenyér komponens (VARGA, 1964.) hazánkban egyre több helyről kerül elő (vö. GYULAI-UHERKOVICH -VARGA, 1974., FAZEKAS, 1976./a). Nem kizárt, hogy a Kárpát-medence belsejébe való benyomulása öszszefüggésben van a Sarothamnus scoparius-nak mint vadtakarmánynak az elterjedésével. A Bakonyból eddig egyetlen hím példánya ismert: Királyszáüas, 1976. VI. 19. leg. FAZEKAS I. 10. Ogygia nigrescens HÖFNER VARGA (1976.) szerint az expanzív típusú xeromontán Ogygia genus képviselője. Magyarországi elterjedése csak rész17. ábra: Az Eupithecia veratraria H.—Sch. magyarországi elterjedése Abb. 17: Die Verbreitung von Eupithecia veratraria H.—Sch. in Ungi ben ismert (KOVÁCS, 1970., GYULAI-UHERKOVICHVARGA, 1974.). Királyszáüáson egy júniusi példánya kerül elő. 11. Chersotis fimbriola ESP. (ssp. ? ) A xero montán fajnak (VARGA, 1976.) hazánkban csak lu rom, egymástól sok tekintetben eltérő populációja isméi (Bakony, Budai hegyek, Északborsodi Karszt). KOZANTS] KOV (1937.) szerint igen sok és változatos formát vonulta fel, s ezért indentifikálása problematikus. Egyetlen hím péld£ nyát a Kopasz-hegyen 1976. VI. 22-én Euphorbia sp.-e: (sziklagyepen) táplálkozva nappal gyűjtöttem, a genitáliavizs gálát (gen. prep. VARGA Z.) alapján nem lehet egyértelműéi fimbriola jegyeket konstatálni. A valvák inkább a Chersoti raddei CHR. üányába mutatnak. Taxonómiai vizsgálatra csal nagyobb sorozatok begyűjtésével lenne mód. 12. Eriopygodes imbecilla F. (ssp. ? - 20., 21., 22. áb rák) E tipikusan északi kontinentális mezophü elem Magyarorsz; gon sajátos elterjedésű, hiszen az utóbbi időben nemcsak középhegységek alacsonyabb régióiból, de a síkvidékekről : előkerült (VARGA, I960., RÉZBÁNYAI, 1972.). A Bakon] ban szülte mindenütt gyakori. Nagyszámú európai és ázsiai imbecilla anyagon végzet genitáüai vizsgálat alapján egyértelműen megállapíthetó, hog} az egyes populációk között az ivarszervek felépítésében, ső ökológjaüag, lényeges különbségek ismerhetők fel. Az Észak Magyarországon ismert populációk megegyezést mutatnak szlovákiai példányokkal. A Kárpátok vonulatában másut nem található, keskeny nyújtott valvájú példányok tényé sz nek (Románia: Gyilkos4ó, 1942. VII. 18. leg. MAJTÉNY G., gen. prep. FAZEKAS I. No. 809., coü. TTM. Budapest) A bakonyi (pontosabban a dunántúli!) populációk jelenleg vizsgálataim szerint subspecifikus jegyeket mutatnak. Dunán túli elterjedésük feltehetően reliktum jellegű. Meglepetésr Nyugat-Magyarországról és Burgenlandból ezidáig nem kerül elő, de a Bécsi-medence szegélyén már ismét gyűjthető (ISSEKUTZ, 1971., RÉBÁNYAI, 1974.). Ujabb vizsgálatául szerint röpülési ideje a fénycsapda-adatok alapján (Nemesgu lács, Csopak, Olaszfalu) jóval hosszabb, mint az eddig az üo dalmi utalásokban megtalálhatjuk. Első példányai május har madik dekádjában jelennek meg, utolsó példányai augusztu közepén foghatók (ez az adat a fenológiai táblázaton méj nem szerepel).
