A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)
Nováki Gyula: Őskori és középkori földvárak a bakonyi Cuha-völgyében
Az említett földvárakkal kapcsolatban valóban felmerülhet első pillanatban a kereskedelmi útvonalak biztosításának (vagyis a stratégiai fekvésnek) a kérdése. Azonban ha alaposabban megnézzük ezek földrajzi fekvését, legtöbb esetben kétség merül fel, vajon valóban a feltételezett kereskedelmi útvonal vonzotta-e ide a földvárat építő népet és a kérdéses földvár egyáltalán betölthette-e ezt a szerepet? A stratégiai fekvés legfőbb kritériumai az alacsony földrajzi fekvés, a vár lakóinak könnyű mozgási lehetősége és a vár jól védhetősége. Ezeknek a szempontoknak azonban a felsorolt várak nagy része nem felelt meg. Valamennyinek nagy a területe, ami védelmi szempontból feltétlenül hátrányos (erre Coblenz is utal a lausitzi várakkal kapcsolatban, bár azok általában jóval kisebbek, mint a magyarországi késő bronzkoriak és kora vaskoriak). Velem, Sághegy, Somlóhegy és Tihany—Óvár esetében a nagy relatív magasság erősen nehezítette a földvárak lakóinak a mozgását. Az őskori ,borostyánkő-út' vonalát pontosan nem ismerjük, de ha elfogadjuk a római út vonalát, amely a feltételezés szerint azt követte, úgy Velem földvára még 5-8 km-rel távolabb, beljebb is van a Kőszegi hegységben. Tihany—Óvár fekvése erősen elszigetelt (különösen ha feltételezzük, hogy a Tihanyi félsziget akkor még sziget volt), a szántódi rév körüli esetleges őskori balatoni átkelőhely aligha lehetett olyan jelentős, hogy ennek biztosítására ilyen nagy méretű földvár keletkezzen. Nagyberki—Szálacska földvára ismét több kilométerre hátra húzódik a Kapós völgyétől. Ugyanezt tapasztalhatjuk a soproni Várhely kora vaskori földvára esetében is, nagy magasságba, mélyen a Soproni hegység belsejébe, az előhegyek mögé húzódik vissza, több kilométerre a ,borostyánkő-út' vonalától. De a többi, kevésbé ismert magyarországi késő bronzkori földvár ugyanezt mutatja. Szilvásvárad— Töröksánc igen nagy relatív magasságban, óriási kiterjedéssel aligha ellenőrizhetett egy útvonalat. A Bükk hegység másik két nagyméretű földvára, Bükkszentlászló—Nagysánc és Dédestapolcsány—Verebec tető még rejtettebb fekvésű, ezeknél útvonal még csak fel sem tételezhető. A Cserhát K-i felében Mátraszőllős— Kerekbikk nagy kiterjedésű földvára (PA TAY 1958) ugyancsak rejtett fekvésű, több kilométerre a Zagyva völgyétől. A Börzsöny hegység belső, legmagasabb hegyein hat nagy földvár van egymáshoz közel ebből az időszakból, minden útvonaltól távol, rejtett fekvésben. Sokorópátka—Harangozóhegy ugyancsak félreeső helyen van. De ugyanezt mondhatjuk a Bakony hegység földvárairól is. A példákat Magyarországból is folytathatnánk, nem is említve a sok külföldi analógiát. És itt a Zörög- és Kesellőhegy földváraival zárom a sort, amelyek ugyancsak mélyen a hegyek között, nagy relatív magasságban, rejtett fekvésben vannak, az út ellenőrzés, vagy stratégia szóba sem kerülhet. A két hegy között húzódó keskeny, szakadékos, sziklás Cuha-patak völgyén csak a modern technika volt képes vasutat átvezetni, a kövezett út is csak néhány éve vezet végig rajta, őskori állapotában aligha jelentett érdemleges átjárót, 6—8 km-rel keletebbre közlekedésre sokkal alkalmasabb útvonal tételezhető fel a Dudar-patak bal partján, ahogyan a középkor óta ma is ott vezet a fő közlekedési útvonal. Az őskorban igazi stratégiáról, hadászatilag vagy kereskedelmileg fontos útvonal ellenőrzéséről, határvédelemről aligha beszélhetünk. Az elsők, akik ilyeneket létesítettek Magyarország területén, a rómaiak voltak. Nem véletlen, hogy később, a magyarság X—XI. századi várépítészete, amikor a stratégiai szempontok ismét előtérbe kerültek, a rómaiakéhoz hasonló földrajzi helyeket választott magának, majd később, különösen a tatárjárás után, a feudális várak korában, amikor a stratégiai szempontok ismét másodrendűekké váltak, a védett helyek ismét a magasba, rejtett fekvésű hegyek csúcsára, vagy járhatatlan mocsaras helyekre épültek. Ha a késő bronzkori, nagyméretű földvárakkal kapcsolatban a stratégiai és útellenőrzés lehetősége felmerülhet, az a földrajzi körülmények véletlen következménye, mert ennek a gondolata a késő bronzkori várépítészettől merőben idegen. A várak az egész őskor folyamán szorosan alkalmazkodnak a természeti körülményekhez. A késő bronzkori népeknek nagy kiterjedésű és (legalábbis hegyvidéken) magas fekvésű hegyre volt szükségük, hogy az általuk kívánt erődített telepet felépíthessék. A Bükk hegység fennsíkja az alacsony relatív magasságú belső hegyeivel erre nem volt alkalmas, de a szélén kiugró, erősen tagolt hegyek között már megtalálták a három megfelelőt. A Börzsöny és Bakony hegység sokkal tagoltabb, a belső hegyek mutatkoztak erre alkalmasaknak, tehát ezeket választották. A Balatonfelvidék nagy bazalthegyei (Badacsony, Szent György-hegy, Csobánc, Haláp, Kislázi, távolabb pedig a Somlóhegy, Sághegy) szinte vonzották a késő bronzkori népességet, hogy a nekik szükséges erődített lakótelepet ezek tetejére építsék, e hegyek környékén más lehetőség erre nem is lett volna. Ma még tisztázatlan kérdés, miért is választották mindig a legnehezebben járható, legmagasabb hegyeket, de ebben mindig következetesek voltak, az ,útvonal' viszont csak néha és véletlenül húzódott a közelben. Ez lényeges kérdése a késő bronzkor és kora vaskor várépítészetének, mert a telepnek és ^y a népességnek (törzsnek) a jellegét, életforma-berendezkedését is jelenti. A késő bronzkori földvárak egy-egy kisebb, legfeljebb 10—20 km-es körzet lakosságának állandóan lakott központjai, szükség esetén egyúttal a védelmüket is szolgálta. Amennyiben mégis feltételezünk egyes esetekben útellenőrzési, azt másodlagos szerepnek kell tekintenünk, a telepek létrejöttének nem ez volt az elsődleges célja. A késő bronzkori lakótelepek, különösen a nagy kiterjedésű erődítettek, magasra húzódása általános jelenség Közép-Európában. Az addig lakatlan hegyek sok helyen benépesültek. Ez történt a Bakony hegy108
