Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Természettudomány (Veszprém, 1979)
DR. GALLÉ LÁSZLÓ: Adatok a Bakony hegység hangya (Hymenoptera: Formicoidea) faunájának ismeretéhez
IV. táblázat: Az ökológiai típusok megoszlása a Bakony állatföldrajzi kistájai szerint százalékokban Table IV. P.c. distribution of the ecological types of the ant fauna in the zoogeographical parts of Bakony Mts. Ökológiai típus ecological types I. II. III. IV. V. stenooecikus eremophil 7,894 8,332 4,347 — — euryoecikus eremophil 63,155 66,656 60,858 53,125 64,000 hypereurypecikus intermediär 5,263 8,332 8,694 6,250 4,000 euryoecikus intermediär 5,263 4,166 4,347 12,000 8,000 stenooecikus intermediär ,4,347 euryoecikus hylophil 18,420 12,498 17,388 18,750 20,000 stenooecikus hylophil — 9,375 4,000 Jelölésük mint a II. táblázaton. Signs tike in Table II. Lelőhelyei: Csesznek: Gézaháza-Mogyoróskert, Olaszfalu: Alsópere (Papp). Formica (s. str.) pratensis Retzius - Euryoecikus eremophil, euroszibériai faj. Lelőhelyei: Balatonalmádi, Bakonynána: Alsópere, Bakonycsernye: Dolosd-puszta, Észak-Cuha, Fenyőfő: Kisszépalma, Gyulafirátót: Kispapod, Gyulafirátót: Miklád, Herend, Iharkút, Isztimér: Mellár, Kapolcs: Kálomis, Monostorapáti: Doma-hegy, Nagyvázsony, Németbánya, Németbánya: Laposak, Porva: Pálihálás, Pula: Náci-hegy, Ság-puszta, Szentgál: Miklóspál-hegy, Tés: Sötéthorog-völgy, Vállus, Várpalota: Baglyas-hegy, Veszprém: Alsó-erdő, Veszprém: legelő (Papp), Balatonfüred: Koloska-völgy, Bakonybél, Bakonycsernye, Cuha-völgy: Kardosrét, Eplény, Márkó: Séd, Zirc (Tóth), Gyulafirátót (Hadnagy), Tés (Erdős), Bakonyjákó: legelő, Borzavár: Leveles-völgy, Fenyőfő, Fenyőfő: Vinyesándormajor, Zirc: Bocskor-hegy (Gallé). Formica (s. str.) pratensis var. nigricans Emery— Gösswald, Schmidt, Kloft, Baggini, Pavan és Ronchetti (1961) szerint különálló, jó faj. Ujabban ezt ismét kétségbe vonják és inkább a pratensis változatának fogadják el (Dlussky, 1967, Dlussky és Pisarski, 1971). A pratensistöl csak nőstényei különböztethetők meg biztosan, dolgozói nem. Lelőhelyei (csak 99): Nagyvázsony (Papp), Balatonfüred: Koloska-völgy, Zirc (Tóth). Formica (s. str.) aquilonia Yarrow. - Stenooecikus hylophü, elterjedési területe a lugubris-hoz hasonló, európai areája szintén diszjunkt. Lelőhelye: Borzavár (Gallé). Cataglyphis bicolor nodus Brülle. - Stenooecikus eremophil, a Balkánon át Közép-Ázsiáig elterjedt. Tőlünk nyugatra valószínűleg nem él. Egyetlen bakonyi lelőhelye ismeretes eddig: Balatonkenese: Partfő (Papp), de a Balaton-felvidéken bizonyára több helyen is él. Állatföldrajzi értékelés Ha a fenti adatok alapján a Bakony hangyafaunáját állatföldrajzi szempontok szerint értékeljük, kitűnik, hogy a bakonyi hangyák nyolc elterjedési típust képviselnek, ezek: mediterrán, ponto-mediterrán, déleurópai, euro-mediterrán, euroszibériai, palearktikus és holarktikus, három faj areatípusa rendszertani bizonytalanságok miatt nem állapítható meg pontosan. Az egyes elteijedési típusok százalékos arányát az I. táblázat szemlélteti, ebből látható, hogy az uralkodó palearktikus fajok mellett a dél-európai fajok száma is igen magas. Ha pedig a „déli" elemeket (mediterrán, ponto-mediterrán, dél-európai és euro-mediterrán) együttesen vizsgáljuk, akkor ezek összesített százalékos aránya 32,062%, ez pedig igen magas érték, hiszen pl. az alföldi fekvésű Tisza-völgy hangyafaunájában is csak 27,50% az arányuk (Gallé, 1967). Ez a tény a myrmecológia oldaláról is megerősíti Papp (1968) megállapítását, hogy a „Bakony, mint alacsony középhegységi táj felszíni, éghajlati, vízrajzi és növényzeti viszonyaival elsősorban a „déli" elemek nagyarányú elteijedését segíti elő". Ha az előforduló hangyafajok elteijedési típusait rávetítjük Papp (1968) állatföldrajzi térképére, akkor a Bakony öt kistájának hangyafaunájában mutatkozó különbségekre is felfigyelhetünk (II. táblázat). Mint látható a „déli" elemek összmennyisége a Balaton-felvidéken a legnagyobb, a hangyafaunának fajszámban több, mint felét, 52,938%-át alkotják. Ez az arány a Keszthelyi-hegységben valamivel alacsonyabb, 40,905%. A Déli-Bakony hangyafaunája nem kiegyénült, nem jellegzetes. Általában a déli elemek alcsonyabb száma, a mediterrán fajok bakonyi elterjedésének' északi határa jellemző erre a kistájra. Az ÉszakiBakony általános faunisztikai tulajdonságaival (v. ö. Papp, 1968) összhangban a hangyafauna összetételében is erősen a montán fajok felé tolódott. A „déli" elemek 21,21%-os összaránya az egész Bakony viszonylatában a legalacsonyabb. A mediterrán és ponto-mediterrán fajok ( Messor, Aphenogaster, Cremastogaster, Plagiolepis stb.) rendre hiányoznak e területről, a dél-európaiak közül csak a szélesebb ökológiai valenciájúak kerültek elő. A Keleti-Bakonyban a déli fajok száma némileg magasabb az Északi-Bakonynál. Ha a Hyrnenoptera fajokra Móczár (1949, 1953) nyomán már általánosan alkalmazott ökológiai típusok szerint értékeljük a hangyafaunát (III. és IV. táblázat), akkor a legfeltűnőbb az eremophil fajok magas száma, amely (stenooecikus és euryoecikus együtt) a teljes Bakonyra vonatkoztatva meghaladja a 60%-ot, de még az Északi-Bakonyban is magasabb, mint 50%. E magas szám azt jelenti, hogy a hangyfaunában a nem „déli" fajok is elsősorban eremophil jellegűek. Bár más hazai hegység részletes hangya243
