Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Természettudomány (Veszprém, 1979)

RÁCZ ISTVÁN: A Bakony hegység egyenesszárnyú (Orthoptera) faunájának alapvetése

leg kontinentális posztglaciális sztyepperiódus maradvány, Maran (1958) a törzsalakon kívül két geográfiai rasszát különíti el. Ez a nyugat-magyarországi előfordulás feltehetően a Stenobothrus eurasius bohemicus Maran alfajhoz sorolható, de ehhez még további vizsgálatok szükségesek, s maga az alfaji elkülönítés is bizonytalan bélyegeken alapul. A korábban említett előfordulása mellett nálunk Nagy B. a Középhegység több pontján, izolált élőhelyeken megtalálta. A színezőelemek faunakistájankénti megoszlása — gyakoriságuk sorrendjében — a következő (1., 2.., 3., 4., 5.., 6., 7., 8., 10. ábra): 1. Balaton-felvidék: Rhacocleis germanica H.S., Pachytrachis gracilis Br. v. W., Pezotettix giornae Ross., Phaneroptera nana Fieb., Tettigonia cantans Fuessl., Paracaloptenus caloptenoides Br. v. W., Psophus stridulus L., Homorocoryphus nitidulus Scop., (Tesselana vittata Charp./ 2. Keszthelyi-hegység: színezőeleme ez idáig nem ismeretes. 3. Déli-Bakony: Glyptobothrus apricarius L., Phaneroptera nana Fieb., Barbitist es serricauda F. 4. Északi-Bakony: Phaneroptera nana Fieb., Tettigonia cantans Fuessl., Pholidoptera aptera L., Glyptobothrus apricarius L., Homorocoryphus nitidulus Scop., (Acrotylus longipes Charp., Sphingonotus coerulans L., Celes variabilis Pall./ 5. Keleti-Bakony: Phaneroptera nana Fieb., Glyptobothrus apricarius L., Oedaleus decorus Germ., (Stenobothrus eurasius Zxib.). A színezőelemek minőségét és területi elosztását figyelembe véve megállapítható, hogy a Bakonynak, mint Bakonyicum faunatájnak a Pilisicumtól való elkülönítése indokolt az eddigi vizsgálatok alapján, noha — sajnálatos módon —, ebben a csoportban eddig endemikus fajt (inkább csak alfajra lehet remény) nem sikerült kimutatni. A színezőelemek faunaelem szerinti megoszlását tekintve kitűnik, hogy közülük 7 faj, mintegy a színezőelemek fele, mediterrán, pontomediterrán, dél-, délkelet-európai elterjedésű. Ez a tény is bizonyítja azokat a korábbi megállapításokat, miszerint „a Bakony, mint alacsony középhegységi táj, felszíni, éghajlati, vízrajzi és növényzeti viszonyaival elsősorban a „déli" elemek nagyarányú elterjedését segíti elő" ( Papp, 1968), illetve, hogy „a Magyar Középhegység két szárnya közül, a dél-nyugati, főleg molyhostölgyes és lejtőssztyepp-komponensekben, ... gazdagabb" (Varga, 1964). A színezőelemek bakonyi elterjedését tekintve ez a megállapítás fokozottan áll a Balaton-felvidékre, a Tapolcai-medencére és a Keszthelyi-hegységre, tehát a tulajdonképpeni Balaton-felvidék faunakistájra. A déli elemek nagy száma Uvarov (1927) és de Lattin (1967) faunagenetikai elméletét is álátámasztani látszik. A posztglaciális klímaoptimum kialakulásával (kevert tölgyes), a különböző tölgyesek és az ehhez kapcsolódó növénytársulások elterjedésével — miután az Orthopterák nagymértékben kapcsolódnak az egyes növénytársulásokhoz — hatolhattak be ezek a fajok a Bakony területére. A színezőelemek másik csoportja változatos elterjedési típussal, a Bakony montán-szubmontán jellegét erősíti. Ez a gondolattal szintén felmerül Papp már többször idézett művében. E fajok azonban (Pholidoptera aptera, Glyptobothrus apricarius Tettigonia cantans) igaz, hogy nem korlátozódnak az Északi-Bakony területére, előfordulásuk gyakoriságát tekintve mégis azt kell mondani, hogy elsősorban ez a faunakistáj emelkedik ki montán jellegével. Ugyanakkor ezek az elemek majdnem teljesen hiányoznak a Keleti-Bakonyból. Ellenben, mint a táj jellegzetességéhez, a törmeléklejtőkhöz kapcsolódóan az Oedaleus decorus Germ, nagy sáskafaj megjelenése nagyon jellemző. Érdekes színt ad e táj faunájának a Stenobothrus eurasius Zub. faj is. Az Északi-Bakonynak is megvan a maga speciális érdekessége, mégpedig a fenyőfői fenyő-nyírkori reliktum erdei fenyvesnél található, nyüt homokfoltokhoz kapcsolódó Acrotylus longipes-Sphingonotus coerulans- Celes variabilis színezőelem együttes. Itt kell megemlíteni, hogy egy-egy területen mindig vannak olyan „extrazonális" társulások (pl.: homoki erdei fenyves), amelyek a tájegységekbe — amelyeket leginkább zonális társulásokkal lehet jellemezni — eleve kevéssé illenek bele. Ez nyilván kihat a faunára is. Ilyen esetben tehát a zonális, illetve tájszíntű egységekbe biotóp szintű lokális egységek ékelődnek bele, amelyek természetesen feszítik a területi beosztás szükségképpen merev kereteit. Az Orthoptera-fauna vizsgálata alapján tehát megerősíthető a Balaton-felvidéknek, a Déli-Bakonynak, az Északi- és a Keleti-Bakonynak, mint önálló faunakistájnak a létjogosultsága, noha e vizsgálatok alapján csak a Balaton-felvidéket lehet biztosan elkülöníteni. Továbbra is bizonytalan marad azonban a 2. kistáj, a Keszthelyi-hegység elhatárolása. Az eddigi vizsgálatok sem pozitív, sem negatív irányban nem mutattak fel eredményeket, így e területről érdemben nyilatkozni nem lehet. Vitathatónak tűnik tovább a Veszprém— Várpalotai-fennsík Balaton-felvidékhez való csatolása az Orthoptera-fauna alapján. A területnek nagyon sajátos színt kölcsönöz a Bakonyicum más tájairól hiányzó, de ugyanakkor itt előforduló Psophus stridulus L. faj. Nem lehet szó nélkül hagyni a Psophus stridulus e furcsa előfordulását a Bakonyban. Más középhegységi tájunkon általánosnak mondható (Matricum nagyrésze), különösen 350-400 m körül, illetve felett. Dreux (1962) a Francia Alpokból 1000-2000 m között említi, és az ökológiai elemzés során mint fakultatív xerofil fajt jelöli, erős stenotermiával. Ugy látszik — bakonyi lelőhelyei alapján —, 111