A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 12. (Veszprém, 1973)

Tóth László: A Bakony hegység futóbogár-alkatú faunájának alapvetése (Coleoptera: Cicindelidae et Carabidae)

Az ember legnagyobb pusztítójukká válhat bizonyos esetekben. A montán, erdei fajok számát jelentősen csökkentheti az, amit PAPP (1968) írt meg az Északi-Bakonyról: „sajnos számos helyen találkozhatunk helytelenül alkalmazott tarvágásokkal, ahol az erdőt másodlagos vegetáció kényszerült felváltani (pl. magaskórós irtás)". Ez az erdőpusztítás természetesen maga után vonja a helyileg kialakult mikroklíma megváltozását. Szomorú képet mutat hatásaiban a vegyszeres növényvédelem. SKUHRAVY, SCHERNEY, TISCHLER vizsgálatai igen magas mortalitási százalékot mutatnak, főként az imágók körében a DDT, Toxaphen stb. vegyszerek esetében. Az adott területekről történő teljes kipusztulás veszélyét mérsékli, hogy a jól repülő, futó fajok egy része elmenekül, a lárvákra pedig nincs közvetlen veszély az esetek többségében. Igen érdekes, de a Bakony területén még tisztázatlan az egyre fejlődő és bővülő ipartelepek hatása a karabida faunára. Botanikusok már végeztek ilyen irányú kísérleteket, számszerűleg is értékelve a levegőszennyezések növényzetre gyakorolt hatásait. Nehezíti a helyzetet, hogy például Ajka, Inota, Várpalota, Balatonfűzfő környékén sohasem történt meg a fauna összetételének, egyedsűrűségének vizsgálata, így az esetleges későbbi kutatások nem rendelkeznek az eredeti állapotok ismeretével, azaz hiányzik az összehasonlító alap. Ez önmagában is alátámasztja a faunisztikai, zoocönológiai kutatások gyakorlati szükségességét, amelyekkel sajnos néhány esetben már el is késtünk. Foglalkoznunk kell a fajok endogén, belső tényezőivel is, ha az ottlétezés problémáját tárgyaljuk a megadott területen. Alkati tulajdonságok. - THIELE (1968) szerint maga a habitus csak trópusi fajok esetében számottevő jelentőségű az élettérhez kötöttség kérdésében. Példának említi az Agra trístis esetét a trópusi őserdők lombkoronaszintjében. Véleményem szerint sok palearktikus fajnál sem hanyagolható el ez a tényező. A hengeres testalkat az ásó életmódú fajoknál az előfordulást a laza, szerkezet nélküli talajokra korlátozza: Clivina, Dyschirius, Scarites genusoknál. A feltűnően hosszú lábak ugyancsak a puha, főleg iszapos vagy homokos aljzathoz kötik a Cicindela, Elaphrus, Blethisa fajokat. A szemek hiánya vagy csökevényessége teljesen leszűkíti az előfordulást a föld alatti üregekre, barlangokra, függetlenül attól, hogy ezek a szervezeti változások eredetileg éppen a terricol, troglophyl életmód hatására alakultak ki. A mélyen fekvő kövek, fakéreg alatt élő Dromius, Trechus, T achy s fajoknál a test feltűnő lapossága figyelhető meg. A szárnyak hiánya vagy csökevényessége az alpin, szubalpin, montán, erdei fajoknál feltűnő mértékű. Ha ez nem is zárja ki a jó futóképességet, mindenesetre csökken a vagilitas, fokozódik a helyhez, illetve az adott élettérhez kötöttség, redukálódik a szétterjedési (diszperziós) hajlam: Leistus piceus, Agonum scrobiculatum, Carabus arcensis, variolosus stb. PAARMANN (1966) Pterostichus fajoknál vizsgálta a szárnyak és röpképesség kérdését. Idézi LINDROTH (1949) megállapításait, és rámutat, hogy ugyanazon a fajon belül létezhet csökevényes és teljesszárnyúság is, sőt egyes fajoknál az área központjában szinte törvényszerűen fellép a csökevényesedés, míg a határterületeken, ahol a szétterjedési készség nagyobb, teljesszárnyú alakok gyűjthetők. Sajátos, hogy kedvező életfeltételek mellett a röpképtelenség a teljesszárnyú fajoknál is előfordul, a szárnymozgató izmok visszafejlődése folytán, amint TISCHLER (1965) közli TIETZE adataira támaszkodva. A táplálkozás és a táplálék jelentősége. — A futóbogár-alkatúakat a ragadozó (carnivor) életmód, az állatevés (zoofágia) jellemzi. A gyors futás, erősen fejlett rágó szájszerv, valamint több más alkati és élettani sajátosság teszi erre alkalmassá őket. Általában euryfágok, tehát nem táplálékspecialisták. Ez a tény önmagában véve is óriási arányban növeli meg a szétterjedés (diszperzió) és azt követően az ottlétezés (egzisztálás) lehetőségeit. Természetes, hogy a táplálékkal szemben bizonyos válogató készség azért megnyilvánul, elég, ha itt csak a testméretekre gondolunk: Carabus fajok, Bembidion fajok. Többségük rovarevő (insectivor). Ezek a leggyorsabb mozgásúak, rágóik megnyúltak, hegyesek (KÜHNELT 1965). Gyakorlati jelentőségük a rovarkártevők pusztításánál fogva nagy, erre az erdővédelem területén RATZEBURG már 1837ben rámutatott. A mezőgazdaság sok területén is felismerték fontosságukat, különösen az utóbbi évtizedek agrárökológiai, agrocönológiai vizsgálatainak, kísérleteinek keretében. Éppen a legkorszerűbb növényvédelmi módszer, a biológiai védekezés területén hallatlanul jelentősek ezek a fajok és érdemelnének az eddigieknél több figyelmet és védelmet. Néhány kiragadott példa is elegendő az elmondottak szemléltetéséhez. SCHERNEY (1959), SUBKLEW, THOMAS és STRICKLAND adatai alapján ismerteti a drótféreg pusztítójaként a Nebria brevicollis, Broscus cephalotes, több Pterostichus és Harpalus fajt. A repcefénybogár bábjait és lárváit a Clivina fossor fogyasztja előszeretettel. Különböző hernyókártevőkből a Carabus fajok naponta két, a közepes termetű Pterostichus fajok egy db-ot falnak fel! SCHERNEY (1. c.) számol be arról a kísérletről, amely szerint a Carabus fajok egyedei négyzetméterenként 20 nap alatt 160—200 burgonyabogár-lárvát pusztítanak el! A tompa vagy többhegyű rágójú fajok, KÜHNELT (1965) megállapítása szerint a csigákat pusztítják. Egészen éles határok azonban nem húzhatók a „válogató" típusok között. Régi gyűjtési 313