A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 11. (Veszprém, 1972)

Balassa Iván: Fejezetek az eke és a szántás Balaton környéki történetéből

Fejezetek az eke és a szántás Balaton környéki történetéből A földművelés az emberiség egyik legjelentősebb vívmánya, mely a létfenntartás esetlegességét lényegesen korlátozta. Megfelelő számítások alapján kimutatták, hogy egy gyűjtögető vadásznak 20 km

2-re van szüksége ahhoz, hogy megélhessen, ugyanakkor ezen a területen 6000 földműves termelheti meg a maga számára a sokféle élelmiszert. Ha az emberiség a halász-vadász-gyüjtögető életformán nem lépett volna túl, akkor Földünk mindössze harmincmillió embert tudna eltartani. A közel négymilliárd ember életét közvetlenül vagy közvetve nagyobbrészt a kultúrnövények tartják fenn, melyek jelentősége az emberiség történetének utóbbi tízezer esztendejében egyre fokozódó mértékben növekedett.

1 Ma már egyre világosabban látjuk, hogy a földművelés történeti korszakait nem az különbözteti meg, hogy mit, hanem hogy milyen eszközökkel és milyen társadalmi-gazdasági körülmények között termelnek. Egy korszak földművelésének eszközkészletéből főbb vonalaiban meghatározhatjuk a termelés menetét és helytálló következtetéseket vonhatunk le annak struktúrájára, társadalmi és gazdasági vonatkozásaira. Kétségtelen az, hogy a földművelés legfontosabb eszköze az eke, amely az ember munkaerején kívül az állatokét is bekapcsolta a terméshozam ugrásszerű növelésébe. Tanulmányozása azonban, különösen ami a régebbi korokat illeti, rendkívül nehéz. Hiszen a legkorábbi, terjesen fából készült példányoknak nálunk nem maradt nyoma,

2 így csak közvetett adatokra, analógiákra támaszkodhatunk, ha a Kárpát-medence legrégibb ekéinek nyomát vizsgáljuk. A La Tène korban megjelenő ekevasak, majd a csoroszlyák az egyetlen biztos támpontjaink, melyekből már az egész eke formájára következtethetünk. Az ekére vonatkozó leletek a római korban különösen a Dunántúlon, de itt is elsősorban a Balaton környékén megszaporodnak (ekevas, csoroszlya, ekehúzó lánc). Itt az is különösen fontos, hogy csaknem valamennyi előkerült vas ekealkatrész lelőhelyét ismerjük és az országos átlagnál sokkal több a jól meghatározható lelet a veszprémi Bakonyi Múzeumban és a keszthelyi Balatoni Múzeumban. A magyar középkorban a tárgyi adatok száma rendkívül kicsiny ugyan, de a korai feljegyzések segítségével ezeket jól ki lehet egészíteni. Az újkorban pedig rá lehet mutatni az eke technikai fejlődésének néhány sajátosságára, készítésének helyi gyakorlatára. Mindez azonban meglehetősen esetlegesen gyűlt adatokra támaszkodhat csupán, ezért nem lehet többre vállalkozni, mint egyes fejezetek megrajzolására, de a tárgyi anyag viszonylagos gazdagsága mellett is le kell mondanom egy összefüggő egységes kép felvázolásáról. A Balaton környékén elsősorban az egykori Veszprém, Somogy és Zala megyék területét, annak is főleg a Balatonhoz közelebb eső vidékeit értem, de amennyiben az összehasonlítás úgy kívánja, a vizsgálódást az egész Dunántúlra kiterjesztem, sőt szükség szerint távolabbi analógiákra is utalok. 1. AZ EKE HASZNÁLATÁNAK LEHETŐSÉGE AZ ŐSKORBAN Mivel közvetlen tárgyi bizonyítékaink nincsenek, ezért az alábbi közvetett adatokra támaszkodhatunk: A gabonamagleletek, különösen ha nagyobb számban fordulnak elő, akkor azok már földművelés fejlettségéről tanúskodnak. Eddig a neolitikumból a Balaton környékén kevés gabonamaglelet került elő. Ilyen a Zánka-Vasútállomás vonaldíszes kerámiájú kultúrába tartozó lelőhely, ahol 1964-ben törpebúzát és árpát találtak.

3 A korai vaskorban Keszthely-Dobogó és Siófok-Balatonszéplak környékén tártak fel árpát és kölest.

4 Természetesen tudom azt, hogy a leletek nagyon esetlegesek, mégis feltűnő az, hogy a Duna vagy a Tiszamellékéhez képest viszonylag a Balaton környékéről milyen kevés korai gabonamaglelettel rendelkezünk. Az ekés művelés másik jellemzője a gabonamagok nagy mennyiségű előfordulásán kívül az állatok, elsősorban a szarvasmarha háziasítása, mert ez esetben annak vonóállatként való alkalmazását is feltételezhetjük. Jelenlegi ismereteink szerint a szarvasmarha domesztikációja a Tiszántúlon már a neolitikum elején kezdődött. A Dunántúlon a vonaldíszes kerámia zselizi csoportjában találkozunk vele. Ekkor már a szarvasmarha a leggyakoribb háziállat, és a feltárt csontok azt mutatják, hogy a sertés és a juh csak ezután következik, míg a vadállatok száma 10—20% lehetett. A rézkori lengyel kultúrában ugyancsak a szarvasmarha dominált, a ló azonban még teljesen hiányzott. A szarvasmarha jelentősége az egész bronzkoron át tovább folytatódott. Ezek szerint a Balaton környékén is a neolitikum második felétől számolhatunk a szarvasmarha háziasításával, de e korból a vonóállatként való alkalmazását még nem tudjuk kétséget kizáróan igazolni.

5 Végül a harmadik kritérium: voltak-e a domesztikált állatokkal vontatott teherhordó és közlekedési eszközök, mert ha igen, akkor feltételezhető, hogy az 357