A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 11. (Veszprém, 1972)
Müller Róbert: Adatok a Nyugat-Dunántúl középkori népi építészetéhez
Adatok a Nyugat-Dunántúl középkori népi építészetéhez A középkori magyar falu életének és építészetének régészeti módszerekkel történő kutatása nem tekinthet nagy múltra vissza. Az 1930-as években megkezdett feltárásokhoz hasonlóan a II. világháború után is elsősorban az Alföldön folytak faluásatások. A Dunántúlon a Nagyvázsony—csepelyit kivéve 1 a nagyobb szabású ásatások csak az utóbbi években kezdődtek meg. A Dunától É-ra feltárt Árpád-kori települések az alföldiekhez hasonló képet mutatnak. 2 Terepbejárásaink eredményei a dunántúli és az alföldi települések szerkezetének különbségeiről vallanak. Az Alföldön nagykiterjedésű Árpád-kori lelőhelyeket ismerünk, amelyeken többször megfigyelhető, hogy a késő középkorban (XIV— XVI. század) egyes lelőhelyek kiterjedése kisebb lesz 3 (az írásos forrásokból igazolhatóan ez nem járt a falu lakosságának csökkenésével). A Somogy és Zala megyékben folytatott terepbejárásaink során 4 viszont azt figyelhettük meg, hogy több lelőhelyen — ahol az Árpádkortól a törökkorig folyamatos volt ez élet —- az Árpádkori lelőhelyek általában kisebb kiterjedésűek, mint a XV— XVI. századiak. A települések szerkezetének eltérése elsősorban a természeti viszonyokra és a kulturális örökségre visszavezethető életmódbeli különbségek következménye. Feltételezhetjük azt is, hogy az Árpádkorban nem kizárólag az Alföldön megismert módon — földbe mélyített házakban — lakott a dunántúli falvak népe. A következőkben a keszthelyi Balatoni Múzeum és a zalaegerszegi Göcseji Múzeum gyűjtőterületén végzett kisebb feltárások és leletmentések eredményeit ismertetjük. Az eddig ismert típusoktól eltérő építmények kiegészítik hiányos ismereteinket. I. FAÉPÜLETEK: BORONA- ÉS TALPASHÁZAK írásos forrásaink az Árpád-kor végétől egyre gyakrabban említenek faházakat. Ezekbsn a XIII— XIV. századi oklevelekben nem csupán fából épített házakról tesznek említést, hanem olyan faházakról is szólnak, amelyeket egyik helyről a másikra vontatnak vagy szétszedés után elszállítva más helyen újra felépítenek. Pl. 1282: ,,.. .domus suas constructas in eadem, transferet... f 1295: ,,.. .quadraginta domos ligneas de eadem ad possessiones suas asportari facientes." 6 ; 1370; ,,.. .sex domos de possessione ipsorum Posalaka vocata... déportassent." 7 Csák Máté is házastól rabolta el az esztergomi püspök jobbágyait. 8 A faházakra vonatkozó írásos adatokat Szabó I. gyűjtötte össze legutóbb. 9 Faházakat a hazánkon átutazó Ottó freisingi püspök is említ már a XII. század első felében. 10 Ásatásból még korábbi, a X— XI. századra keltezhető faházakat is ismerünk. 11 A Fonyódbélatelepi építmények azonban eltérnek az írásos források egy részében említett, az előzőekben idézett házaktól, mert elképzelhetetlen, hogy ezek szétszedés nélkül egyik helyről a másikra vontathatók lettek volna, vagy akár érdemesnek tartsák azokat arra, hogy rablási céllal szétszedjék és messzi vidékre szállítsák, ahol újra felépíthetik. Árpád-kori faluásatásaink éppen Alföld-centrikusságuk miatt^ eddig csak földbe mélyített putrilakásokat eredményeztek. így az írásos források adatai és a régészek által feltárt házak típusa között ellentmondás látszik. Megnehezíti a tisztánlátást, hogy a földbe ásott és a föld felszínére épített házat gyakran egy a középkori Magyarországra is érvényes általános fejlődés két nagy állomásának tekintik. Az okleveles gyakorlat terjedésével az írásos forrásokban inkább a XII. századtól tűnnek fel ezek az adatok, ezért innen számítják népi építkezésünk átalakulását. Éles határt természetesen nem vonnak a fejlődés két foka közt. Szabó I. pl. a következőket írja: „A két nagy időbeli szakasz váltása megfigyelésünk szerint a XII— XIII. században folyt le. Most is hangsúlyozni kell azonban, hogy a valóság éles időbeli határ megvonását akkor sem engedné, ha e valóság megismerésére bővebben állnának rendelkezésünkre adatok." 12 Éppen Szabó I. említ XI. századi forrásokat, melyek adatai faépítkezésre utalnak. 13 Az, hogy ezekben a forrásokban nem falusias jellegű települések építéséről hallunk, nem lehet döntő. Ez írásbsliségünk fejletbnségével hozható kapcsolatba, XI. századi forrásaink nagyon keveset árulnak el a falusias jellegű településekről és azok építményeiről. A földbe mélyített, felmenő falak nélküli és a föld felszínére épített ház sokáig egymás mellett él. A ház építésének módját főleg a természeti környezet és az életmód határozta meg a középkor első századaiban, de szerepet játszhatott a társadalmi helyzet és az etnikum is. Ennek lehetőségére már Méri I. is felhívta a figyelmet a Szovjetunióban és Lengyelországban feltárt X— XII. századi települések házai alapján. 14 A Nyugat-Dunántúl erdős területein már a honfoglalástól kezdődően számolnunk kell faépítményekkel. A következőkben ismertetendő ásatás közvetett bizonyítékot szolgáltat a boronaházak kora Árpád-kori meglétére. A Kustánszegből Ny felé, a tsz-major előtt vezető út az elhagyott téglagyár után egy mélyebb völgybe ereszkedik. A völgy közepe zsombékos-vizenyős, enyhén lejt D felé. A völgy Ny-i oldalán, az úttól D-re (Lisztessarok dűlő) neolitikus és Árpád-kori kerámiatöredékek gyűjthetők. A völgy K-i oldalán, az úttól É-ra (Gyertyánági rét) a szórványosan előforduló Árpád-kori kerámiatöredékek mellett elsősorban késő középkori, XIV— XVI. századi cserepeket találtunk. Itt a völgy É felé kettéágazik. A két ág közti kiemelkedésen (Rácok parraga) gyűjthetők a nagy kiterjedésű lelőhely legkorábbi kerámiatöredékei. Ezek egy része a XI. századra keltezhető. Nem mondanak ennek ellent az írásos források sem. Lelőhelyünkön a középkorban Gyertyánág falu állt (a lelőhely középső részét ma is Gyertyánági rétnek nevezik). Csak a XIII. század derekán tűnik fel Zsigér határjárásában, de ekkor már kettő van belőle, hisz Külső- vagy Kis-Gyertyánágról hallunk. 15 Az ásatást 1967-ben, a Lisztessarok dűlőben kezdtük. Kutatóárkainkkal azonban csak neolitikus objektumokra bukkantunk. A megfelelő talajadottságok sokkal egyszerűbb és gyorsabb kutatást tettek lehetővé. A szántóként hasznosított domboldalban a völgyfenékhez közelebb eső részek kivételével, már 20—25 cm mélységben jelentkezett a barna humusztól élesen elváló sárga agyag-szűztalaj. [3 * 195
