A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Körmendy József: Fa- és sövénytemplomok a Veszprémi Egyházmegye területén a XVIII. században

lásgyakorlatot, de „salvo iure dominorum terrestrium", a földesúri jogok sérelme nélkül.

8 A protestánsok a becikkelyezett helyeken kívül nem kaptak szilárd anyagból (kő, tégla) templom építésre engedélyt. Erre a helyzetre világít rá Eszterházy Ferenc cseszneki földesúr, aki a szentkirályi reformátusoknak a romos „puszta-templom" felépítésére vonatkozó kérését így utasította el: „tudjátok azt micsodakép vagyon, ... azt hiába építenétek, mert... elvennék tőletek, jobb néktek a Szilvásban Cserénbül, vagy más fábul Templomott építtenétek."

9 A „Carolina Resolutio" (1731), mely véglegesen eldöntötte, hogy a protestánsok csak az artikuláris helyeken folytathatnak nyilvános, szabad vallásgyakorlatot, illetve építhetnek templomot. „Azonban azokat is artikuláris helyeknek tekintették... (ahol) igazolni tudták, hogy a törvény létrejöttekor, vagy legalább is 1720 körül templomi és imaházi vallásgyakorlatuk volt."

10 A protestánsok, hogy vallásgyakorlatuk ősiségét bizonyítani tudják, több helyütt minden engedély nélkül, egyik napról a másikra elkészítették favázas templomaikat. Mire megérkezett az ellenőrző bizottság (Pesti Comissio, és a vármegye küldöttei), már állott a templom, vagy imaház. Ha pedig nem volt, akkor a bizottság távozása után azonnal építettek. Nem egy helyen megtörtént, hogy a könnyen szétszedhető fatalpas templomokat az ellenőrző hatóság vagy katonaság érkezésének hírére hamarosan szétszedték, kocsira rakták és biztonságos helyre szállították. A veszély elmúltával pedig ismét visszahozták, és összerakták.

11 A sövény- és fatemplomokat rendszerint náddal, vagy szalmával (zsúppal), ritkán fazsindellyel fedték. Virágkoruk a XVII. század vége és a XVIII. század első fele. A század második felében azonban egyre ritkultak, és lassan meg is szűntek, mivel élettartamuk általában rövid volt: alig 40—50 esztendő, vagy még rövidebb; főleg a harasztkerítéses templomoké, mivel a földbe vert nyers karók hamar korhadásnak indultak. Ehhez járult még a tűzrendészeti törvény, amely a XVIII. század végén hatóságilag eltiltotta a lakóházak fából való építését.

12 A fa- és sövénytemplomok külső megjelenése a legtöbbször magasabb falusi házhoz, pajtához, magtárhoz hasonlított, csupán a mellettük vagy előttük álló harangláb jelezte rendeltetésüket. Voltak azonban toronnyal ellátott fatemplomok is, pl. Makkos Mária, Pilisszentlászló, Háromfa, Kanizsa stb. A rk. haranglábak, tornyok és templomok ormát a legtöbb helyen kereszt díszítette. A ref. és ev. fatemplomokon és haranglábakon forrásaink nem említenek megkülönböztető jelvényeket. A fatemplomok alaprajza általában egyszerű téglalap (van négyzetes is, pl. Kanizsa), amely néha előtérrel, pitvarral, a katolikus templomoknál pedig még szűkebb szentéllyel és sekrestyével is bővült. A mennyezete lapos (ritkán boltozatos, mint pl. a vízvári szentély), faragott gerendákból és hasított, nemegyszer gyalult deszkákból készült; a padozat agyagból döngölt (előfordul tégla is); a falakat agyaggal tapasztották, 54 néha még mészhabarccsal is vakolták, és fehérre meszelték. A templomok belső berendezése is fából készült ; nagyon egyszerű és hiányos volt. Falusi paraszt-ácsok faragták, néha asztalosok készítették. A katolikus templomokban rendszerint oltár, oltárkő, oltárkép, szószék, padok (néha gerenda, fatönk, tuskó), kórus, elvétve gyóntatószék, és az egyházi ruhák és szerek tárolására alkalmas vesszőkosár, vagy szekrény található. A református és evangélikus templomoknál: szószék, padok, úrasztala, kórus és főképp a délsomogyi részeken „szégyenkő" a nyilvános botrányt okozók számára. Bár e templombelsők nagyon egyszerűek voltak, mégis találtunk festett padokat (Pata), szószéket (Kaposfő), mennyezetet (Somogyaszaló, Vízvár), kórust (SomogybükkösdV A surdi templom kórusa pedig művészi kivitelben készült. A XVIII. század első felében négy fatemplomban orgona is volt : Csökölyön, Felsősegesden, Kaposvárott és Nagyatádon. A templomokra fordítottam a legtöbb figyelmet, de ahol külön szó esik róluk, feltüntettem a haranglábat, s ahol valamilyen, a templommal összefüggő szerepük van, a temetőket is (pl. a templom körül elterülőket, vagy a templommal egybekerítetteket). A leírt területről, a forrásokról s az anyag elrendezéséről magyarázatul ennyit: az ősi veszprémi és győri egyházmegyék 1777-ben bizonyos területi változáson mentek át. Az újonnan létesített székesfehérvári püspökség megkapta a budai és fehérvári főesperességet, a szombathelyi pedig a zalaegerszegi esperesi kerület plébániáit. A pápai főesperességet viszont a győri püspökség,

1

'

5 az egyházmegye területén levő kiváltságos (exempt) plébániákat (Felsőiszkáz, Pápa, Somlóvásárhely) pedig az esztergomi érsek adta át Veszprémnek.

14 Munkámhoz a szükséges anyagot a veszprémi püspöki levéltár és az Országos Levéltár szolgáltatta. Amennyi adatot kutatásaim során azonban csak találhattam, kivétel nélkül összegyűjtöttem és feldolgoztam. Felekezeti különbség nélkül hozom a terület fa- és sövénytemplomairól szóló híradásokat, mivel Padányi Bíró Márton „Canonica Visitatio"-ja a XVIII. század első felében teljes képet ad, és a protestáns állapotot is feltünteti. A század második feléből származók (Bajzám József püspökéi), 1778-tól csak a katolikus adatokat tartalmazzák. Átnéztem természetesen az idevonatkozó szakirodalmat is. Ami adat abban fellelhető volt, szintén bedolgoztam munkámba. Az anyag elrendezésében a Veszprémi Egyházmegye főesperesi beosztását követtem. A történeti beosztás ez volt : I. Fehérvári. (Archidiaconatus Albensis), II. Budai. (Archidiaconatus Budensis), III. Veszprémi (Archidiaconatus Vesprimiensis), IV. Zalai (Archidiaconatus Zaladiensis), V. Somogyi. (Archidiaconatus Simighiensis), VI. Segesdi. (Archidiaconatus Següsdensis), VII. Pápai. (Archidiaconatus Papensis). A helységeket a ma érvényes elnevezéssel hozom, de zárójelben feltüntetem a régi, a forrásokban szereplő nevet vagy neveket is, ha azok a maitól eltérnek. Záró-