A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Petánovits Katalin: A sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig

27. Délutáni pihenő az árokparton. 27. Nachmittagspause am Grabenrand. 27. Sieste sur le talus. 27. Послеобеденный отдых на краю рва. dobják el, hanem fölhasogatják csizmába, bakancsba való kapcára, ablakmosó rongynak, mosogató rongynak, vagy az ágyderékban a deszkára teregetik, hogy a szalmatöredék ne hulljon a padlóra. Rossz szoknyát terítenek a kislibák, kiscsirkék alá a földre, meg a kosárba, ahova fölszedik azokat. A földeken madárijesztőt öltöztetnek belőle, ajtó elé teszik lábtörlőnek, vagy odaadják a cigányoknak. Minden agyonhordott ruhadarabot tudnak értékesíteni. Egy-egy tisztára mosott rongydarabot zsebkendőként is használnak. A jobb részeket félreteszik foltnak. A kislányok rongybabát, rongylabdát varrtak belőlük. Nem megy kárba a harisnyaszár sem. Dohányzacskó, rongylabda külső borítója, madárijesztő feje készül belőle. A kézi kötésű gomboskapcát — divatjuk múltán fölbontották, és mellényeket kötöttek belőlük. Színes gombos térítőik nagyrészt ma is megvannak a szekrényben. Szépnek tartják, és sajnálják elhasználni. Ha lehetőség adódik, eladják népitáncosoknak. Egyébként a szobában sezlon- és heverő takarónak is felhasználják. Egy darabig még szellőztetik, aztán a fiatal nemzedék már nem kíméli. Kidobják a szekrényből. A fiatalasszony helye a családban attól függött volt-e már előtte idősebb menyecske. A fiatalasszony télen főzött, mosott, kenyeret sütött, foltozott, urának még legénysorban levő öccseire is gondot kellett fordítania. Nyáron mezőre járt, akkor a házkörüli teendőket átvette az anyós, csak a mosás, meszelés maradt a fiatalasszony dolga. Sármelléken gyakori volt, hogy egy-egy udvarban 3—4 család is lakott. A megduzzadt létszámú családok nehezen szorongtak a nem ritkán csak „3 derékbu álló" (szoba, konyha, kamra) helységekben. Ha az öregek csak egyik gyerekükkel éltek, akkor övék maradt a szoba, a fiatalok a kamrában háltak. Vargáné édesanyja 1901-ben ment férjhez, ahol a „napán" (anyós) kívül volt még a házban 3 legény, meg egy leány. Aztán hamarosan megnősült közülük egyik, ő is a családban maradt. És összesen volt 3 derék! Külön aludt az anyós, a többi közös szobában, kivéve a legényeket, akiknek az istállóban volt az éjjeli vackuk. De a fiatal házasok is sok helyen kint aludtak az istállóban, mert emberibbnek, „rendesebb dolognak" tartották. Már a körülményekből — az istállóban szalmavackon alvás — is adódik, hogy az éjjeli tisztálkodással nem sokat törődtek, és nem vettek magukra külön jó ruhát. A munkára használt ruhájukat este ledobták a szék karjára, vagy a falra szerelt fogasra, szegre akasztották, és hálószoknyát meg egy hálóüngöt vettek fel, és vesznek ma is leginkább. Ezek általában agyonmosott, foltos, szakadt ruhadarabok, melyek a viselésből már kiöregedtek. így kímélik a ruhájukat. Nem 334 kell annyit mosniok. De a legtöbb asszony a nappal is viselt péntőben és ingben alszik. Hajfonataikat leeresztik, fejüket fedetlenül hagyják, kivéve az érzékenyebb asszonyokat, akik kendőt kötnek. Aki a sármelléki viseletet hordja, fedetlen fővel sohasem jár. Főkötő, konty, kendő borítja fejét, megszokta. 34 éves adatközlőm mondta, nem is tud hajadonfővel járni, mindjárt megárt neki minden kis huzat. A fiatalasszony kötelességei közé tartozott, hogy esküvője után 9—10 hónapra, legfeljebb egy évre feltétlenül szüljön, egyébként megszólták, hogy mesterkedett, vagy, hogy megrontották. Vargáné édesanyja 1901 februárjában esküdött, s első gyerekét 1902 decemberében hozta világra. így meséli: „Má nagyon soká születtem. Szítták is anyámat, hogy nincs gyerek. Má arra gondótak, hogy valaki megtette neki (megrontotta), hogy ne legyen. Na, aszta rádupláztak, lett 7." Pedig Sármelléken nem volt kedves a sok gyerek. Megosztotta a vagyont. Inkább kedvelték az egy vagy két gyereket. Varga Andráséknál 4 született, ez már a sármelléki megítélés szerint sok. A szegényeknél mindig több volt a gyerek, mint a gazdagabbaknál. Két sógornőjének sem született gyereke, de őket „nem lehet megszóni, mer lehet, sósé akart lenni. De akinek egy van, több is lehetne. Még a nagyanyámék üdéjében megszóták, ha valakinek csak egy vót, mer ott má mesterkettek. Vótak kuruzslók, akik sáfránt itattak, vagy az asszonyok magukat megkotorták, és szépen belementek a koporsóba. "E században már az egy gyerekesek mondtak lekicsinylő véleményt a sok családosokról ilyen szóval: „Na, ezek a kenyeretlenyek! Pedig közmondásuk azt tartja: Jobb, ha több gyerek van. Mer ha az egyik kilöki, a másik behúzza a szülőt." (Gergely Anna) Az ikreknek sem igen örültek. Nagy volt a gyerekhalandóság, de nemigen törődtek vele. Nem mentek orvoshoz. Ha sajnálták is a kicsiket, nem csináltak nagy ügyet belőle, mint az gyászukban is megnyilvánul. Azt tartják, gyereket a legkönnyebb „szerezni". Az asszony addig szüljön, míg fiatal, amíg kicsinyek a gyerekei, mert az idősebb (35 éven fölül) szült gyerek csak dugdosni való bánat az anyának és szégyen a nagylányra nézve. Nem egy esetben — még napjainkban is ! — csúnyán összevesz a lány az anyjával „sziggya az annyát, elmongya mindennek. Pedig az asszon nem tehet róla. Engedelmeskenni köll az urának" — mondják az asszonyok. Nem hiában tartják, hogy a „kalap magossabb a kendőné." Az asszony engedelmességgel tartozott urának, bármily igazságtalan is volt vele szemben a férfi. Vargáné apja is szigorú „kegyetlen" ember volt. „Mindég sürgette édesanyámat. Édesanyám mégse szoptathatott rendessen, má gyütt, hogy mennyen, és le köllött tenni a gyereket, akár lakott jó, akár nem." Kránitzné így idézi vissza ura emlékét: „Az én Jóskám is ollan vót. Ollan szigorú. A gyerekeket rendbe köllött tennem, én meg má nem ehettem, mer mire a gyerekké végeztem, akkó má ott át a befogott kocsivá. Én meg csak evés nékü fölütem. A kötényembe tettem egy darab kenyeret, hogy ászt megeszem az úton. Akkor meg azon morgott : nem érté rá ennyi ? Mer nem szerette ha az utón ettem. Hát mikor értem vóna rá?" Az asszonyok többsége szeret „valamit a köténzsebbe tenni, ha szekérre mennek valahova. Mer mit csinállom az ember a hosszú utón, rágcsál valamit." Végül megegyeznek abban, amit Vargáné mond: „Ekkis igaza van is az embernek. Egy asszont serkenteni köll, mer mindig talál munkát, tapogatózni valót a ház körül." Az asszonyok egyetlen szabadideje az ünnep délután, amikor jóidő esetén „kiütünk a sánc szélére, meztélláb, ölünkbe a gyerek, úgy beszélgettünk. Van a házak előtt pad is, de a sánc szélén jobb vót" — mondják (27. ábra). A sáncparti üldögélés-beszélgetéshez félünnepi ruhát vettek föl, ami azt jelentette, hogy az alsószoknyák színes kartonból valók, s a fölsőszoknya is karton. Fejükön színes kartonkendő, vagy álluk alatt, vagy tarkójukon megkötve. Többnyire mezítláb voltak, akárcsak az öregek. Templomba azonban szépen felöltöztek. Mindannyiuknak volt lánykori hozományukban kék, piros, zöld, kávészínű és fekete szövetszoknyája, erős, élénkszínű karton és ; selyemruhájuk. Mindegyikhez fekete glott kötény járult.