A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Petánovits Katalin: A sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig

adott mértékben kellett alkalmazkodnia. A leány életébe, párválasztásába beleszólhattak a közeli rokonok is. Ez az állandó szülői kordában tartás, az engedelmességre szoktatás, csak előkészítés az asszonysorsra, ahol az anyós, az após, az idősebb sógorasszony stb. mind bizonyos parancsolási joggal rendelkezett a közéjük került újasszony felett. S ha otthonában nem szokott az engedelmességhez, bizony keserves élete kezdődött. A házasulásnál igen fontos szempont volt a leány családi helyzete. Milyen a családja, módos, vagy szegény, lenézett vagy tekintélyes. Nem hiába mondja a közmondás : Nézd meg az annyát, vedd el a lányát! Aztán megnézik azt is: árva-e, öregek-e a szülők, hány testvérje van stb. Vargáné mondja : Mer engem is el akartak kommendáni egy legénnek, de aszonta: fiató még a zannya, soká kap jussot! Mer aki árva vót, meg akinek pénze vót, azt hama vitték, mer az mingyá vitte a hozománt. Azért vót régebben az a szokás, hogy akinek lánya vót, az akkó má hama sötétbe őtözött, hogy öregebbnek lássák. De akinek fia vót, az soká viselhette a szines ruhát, annak nem köllött fényi, ha fijatalabbnak is láccott."

49 Az eladó lány szülei alkalmas időben vagy helyen elmondták, mit adnak leányukkal hozományként, így adva tudtára a falu közvéleményének, mire számíthat a jelentkező fiatalember. Néha tréfás kimenetelű is volt egy-egy ilyen kommendálás. Volt a faluban egy ember, aki így ajánlotta a lányát : aki elveszi az én lányomat, kap egy marhát. Rajtakapott a falu, és mondogatták: Ej, de marha lánya van nekijje. Egy-egy ilyen csúfolódás néha évekre háttérbe szorította a lányt, és nehezebben ment férjhez, mint egyébként. A házasulandók szem előtt tartották, hány felé oszlik a családi vagyon, azaz hány testvér van a háznál. Sármelléken a század elején nem szerették a sok gyereket, és ha volt, csak bánatnak, tehernek tartották. Különösen a nagylányok szégyellték — és szégyellik ma is ! — ha anyjuk szül, amikor már első gyerekei nagyok. De még a rokonok is helytelenítik, és hangot adnak rosszallásuknak. Az egyik adatközlőm meséli : „Édesapámnak is megmonta egyik rokonasszon, mikor megszületett az utolsó kistestvérem: Jóska bátyám, igy nem lesz ám jó ! Leüteti ám a Julit, ha még lesz gyerek, mer nem gyut annyi! Én má 16 éves vótam, mikor még lett gyerekük. Aki érdeklődött is utánnam, visszamonta, mer még lett gyerek. Én nem tehettem róla, hogy lett. Nem örültem neki, de mit tehettem? Édesanyám se örüt, mer szégyőte nagyon, mer 37 éves vót. A rokonok meg ászt szégyőték, hogy én má nagy vagyok. Anyám is annyira dugta. Mikor lefeküttem, akkó Varrta a kis ingeket. Én meg csaknem sirtam az ágyban." A rokonok is beleszóltak a házasságba. „Mikó én férhőmentem az uramhó, akkó vót egy zalaapáti jelöltem is. Gondókottunk, hogy melliket válasszam. Akkó együtt egy rokon ember, megverte a zasztót, ne mennyek én sehová, jobb lesz Égenfődön, mit csinánék Zalaapátiban." — így is lett. Ittmarattam. Sármelléken az vót a szokás, ha lehetett, ide mentünk férhő. Az a mondás járta : a maga falujában nem jó neki az illen, de máshunna jó az amollan is" — teszi még hozzá Vargáné. Ezért adódott elő az a helyzet, hogy igen sok közeli rokon, unokatestvér házasodott össze. Az egyik adatközlőm pl. első unokatestvérével kötött házasságot. Nem aprózódott el a birtok. Számtalan esetben a birtok játszott szerepet. Mondják is: A szív szeret, a birtok visz. M. Gy.-re pl. azt mondták : „Elég gazdag vót mind a kettő, összeillettek birtokbu is, korbu is." „Vótak itt ollan gazdag lányok, fölőtöztették őket, mind egy tusakot, és má 16 éves korában férhőadták" — mondja Bőszéné. A legények, míg udvarolni jártak, kezet fogtak a család tagjaival, a lánnyal is, ezután az eladó lány egy széken ülve szorgalmasan öltögetett valamin, hogy dolgosságát mutassa. Ez kötelező volt, hozzátartozott a paraszti illemhez. A legény csütörtök, szombat és vasárnap látogathatta meg a lányt. A lánykérés mindig egy kérővel történt, akit a fiatalember magával vitt. Ilyenkor még nem adnak határozott választ sem a szülők, sem a leány, hanem azzal eresztik el a kérőket: majd meggondólluk. Aztán elkezdődik a suttogás, beszéd ismerőrősök, rokonok között : jó lesz, megfelelő lesz stb. Ha a lányos család az igen mellett döntött, akkor a leány egyik este a legénynek egy fehér, slingelt szélű, mind a négy sarkában más színű és mintájú, saját kezével varrt zsebkendőt ad. Amikor átadta a zsebkendőt, akkor már kikísérhette a lány a vőlegényt a kiskapuba. Zsebkendőadás után hamarosan megtörtént az eljegyzés, amit kézfogónak neveztek. Ilyenkor adja át a leány a vőlegény násznagyának a selyemkendőket. Ha másfalusi a legény, akkor szépen becsomagolva, színes szalaggal átkötve, ha helybéli, szabadon. A násznagyok pedig utcahosszat lobogtatják és kiabálnak: gyertek ki, nézzétek meg a selemkendőt ! Módosságától függően ad a leány 3—6 kendőt. Vargáné adott: fehér, piros, sötétkék, kávészín selyemkendőt. Esküvő előestéjén ezt a vőlegény visszaviszi egy kis bugyorban, és visszaadja. Ez azt jelenti : nem kell már a zálog, holnap esküszünk. Ha a leány visszamond, a jegykendők a legénynél maradnak. Ilyenkor a legény, hogy mutassa, mennyire nem törődik a visszamondással, a fára akasztja, vagy csizmájába kapcának használja a kendőket úgy, hogy a szárból kilóg a kendő sarka. Ha a legény mond vissza, akkor a jegykendőket és a zsebkendőket is odaadja a lánynak. Kézfogáskor a legény a leány markában hagyott 50—100 pengő foglalót. Aztán megkezdődik az alkudozás, hogy gyermektelenség esetén az előbb elhaló fél mit hagy a másikra. A nők a férfiak által ajánlott földnek felét szokták jegyezni. Általában a férfi egy holdat, a nő 1/2 holdat ajánl, mert a nő egy ágyat és 2 párnát is hagy az urára, ha meghal. Mindezt a móringlevél rögzíti. A móringlevél csak az első gyerek megszületéséig érvényes, mert akkor már van örökös. A sármelléki esküvők időpontja vasárnap délelőtt volt. Nagymise után.

50 A menyasszony maga öltözködik. Kiss Jánosné 1914-ben esküdött. Ruhája: vörös kasmír szoknya, ibolaszín bíbor dómánrékli, fekete kötén, briner cipő, fehér gombos harisnya. Fején apróvirágos fehér koszorú, kezében kivarrott zsebkendő és olvasó. A koszorúslányok és koszorúsasszonyok fehér kötényben voltak. Matyi Györgyné 1919 februárban viselte a maga varrta ruhát: 5 fehér kikeményített szoknya fölött bordóbársony szoknya, ugyanilyen kacamajkó, gazdag csipke és zsinórdísszel, kávészínű, hosszúrojtú terítővel. Fekete kötény, színes virágú koszorú, féregombos cipő, fehér gomboskapca egészítette ki menyasszonyi öltözetét. Lánczi Péterné esküvője 1926-ban volt : 4 fehér, keményített ósószoknya, lóherleveles kávészínű szövetszoknya, ződ bárson rékli (testhőálló), fekete fedák kötény, nyakában rózsaszín rojtos teríttő, fején apró kék-fehér virágú koszorú. Lábán fekete félcipő fehér gomboskapcával, kezében zsebkendő, imakönyv. Sipos Józsefné 1928-ban lépett oltár elé. Sármelléki születésű, de cselédként dolgozott az uradalomban, és ez viseletén is meglátszott. „Ibolakék szövetszoknya, ugyanilyen rékli, ráncos fekete kötén, fején fehérvirágos koszorú, lábán barna félcipő és sima fehér harisnya." A menyasszony felöltözése után kilép a ház elé. Mindenkitől elbúcsúzik illendőképpen. Kocsira szállva komolyan ül a násznép között, általában a menyasszonynak — eljövendő élete komolyságának tudatában — komolyan kell viselkednie. Nem szabad nótáznia, nevetgélnie, meglehetősen passzív résztvevője a lakodalomnak. A szórakoztatás szerepét átveszi a koszorúslány, aki ünnepi cifrába öltözik. A század elején fehér kötényt kötöttek a nyoszolyóasszonyokkal együtt. Egyébként sohasem viseltek fehér kötényt, csak elsőáldozás vagy bérmálás esetén fordult elő a módosabbaknál. Szegényebb emberek egy alkalomra nem vettek fehér kötényt gyerekeiknek. Dalaik között is szerepel olyan, amelyik viseletük tetszetős voltát dicséri: „Ecetet a csikra, mézet a mácsikra, Vörös kasmer szoknya, fehér gomboskapca Illik a lányokra." A menyasszony főszereplővé válása az éjfél, amikor megkapja a kontyot. A násznép egy külön szobába vonul, ahol a nyoszolyóasszony (újabban koszorúsasszony) kontyozza 332