A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Petánovits Katalin: A sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig

копу lábat takargatták és igyekeztek valami módon vastagítani. A mai fiatalok ideálja azonos a városi ízléssel. Karcsú, izmos termet, szabályos arcvonások, divatos ruhák, divatos szokások jellemzik a sármelléki fiatalság ízlését. Sokan közülük iskolába, munkába járnak a városba, külsejük, viselkedésük azonos a városi fiatalokéval. Ezek a fiatalok otthonukban nem tűrik, vagy ha mégis kénytelenek tűrni, szégyellik idegen előtt a régi rend szerinti falusi otthonukat, viseletes szüleiket. Gyűjtés közben nem egyszer leszólják őket, hogy amit mondanak, babonaság, butaság és így tovább. Természetesen ahogy a fiatal megvetéssel vagy kicsinyléssel elfordul az ősei által létrehozott anyagi és szellemi kultúra nagy részétől, az idősebb nemzedék ugyancsak helyteleníti a szerinte magukat túlságosan cicomázó lányok külső megjelenését, festett haját és körmét. Ezeket ma is hallgatólagosan, sokszor szóban is — „rossz" lánynak tartják. Az otthon maradt fiatalok egyelőre teljes ízlészavarban vannak, mert elvetik ami régi, és válogatás nélkül elfogadják ami új, szerintük modern. Ez vonatkozik úgy a lakáskultúrára, mint az öltözködésre. Érdekes megfigyelni, hogy az általuk lenézett viseletből mégis mennyit átvettek, ha nem is forma, de bizonyos ízlés szempontjából. így az erős, élénk színek szeretetét, és a meghökkentő színek egymás-mellettiségét. Nagyon szeretik a piros, s minden élénkségben ehhez közel álló színű kötött kabátokat, pulóvereket, amelyekhez nyugodtan viselnek ettől teljesen elütő erős színű ruhát. Pontosan, mint anyáik, nagyanyáik, akiknek fiatalon legkedvesebb színük a piros volt, és öltözködési jelszavuk: „miné cifrább, anná szebb." A sármelléki viselet, bár jóidéig dacolt a polgárosult viseletű környező falvak hatásával, mégis halódik, és teljesen el is tűnik a szomszédos Zalavár, Alsópáhok, Nagyrada, Balatonmagyarod hasonló viseletével együtt, mihelyt kihal a középkorú generáció. Az ízlés, és ízlésbeli változás fejtegetése után most beszélnünk kell a viselet módjáról, alkalmairól kiskortól egészen az öregkorig. A kisbabák pólója négyszögletes volt,

41 tulajdonképpen fejvártkos. Bécsipiros, rózsaszín kanavász, kisfiúnak égszín kanavász inganyagból készült huzatot húztak rá. Hétköznap fehér vagy piros gatyafüzővel, ünnepen színes szalaggal kötötték át a láb felé eső végén sarkosan hajtogatott pólyát. Fél évig, gyenge gyermeket 8 hónapos koráig is póláztak.*'

2 A csecsemők testét háttu mazzagos fehér ing fedte, fejükön két részből szabott színes főkötő, hétköznap barhentből vagy kartonból, ünnepen fehér kötött vagy a harmincas évektől boltban vásárolt. Pelenkájukat elszakadt, kimosott ingdarabokból szabdalták. A csecsemők, mihelyt kikerültek a pólyából, nemre való tekintet nélkül kis „bécsipiros", vagy kékfestő csipkés szélű szoknyát kaptak, az ún ubbont, melyet 4—5 éves, de leginkább iskolás korig viselték még a harmincas évek közepén is.

43 Ha templomba, vagy más ünnepélyes helyre vitték őket, ugyanilyen szabású, de fehér színű csaknem bokáig érő ruhába öltöztették. A nagyon szegény családok gyerekei még iskoláskoruk első 2—3 évében is kékföstő ruhába jártak. Egyébként a kisfiúk 4—5 éves korban kaptak már kis nadrágot (lásd : 19. ábrát). Amint járni tudott a kicsi, az anyák kalapcipőbe bújtatták lábacskájukat, hogy föl ne fázzanak, gyenge talpukat meg ne sértse a fű és kő. Elhasznált kalapból vágták ki a gyerek talpának papírra rajzolt méretét, kiszabták a felsőrészt is, összevarrták, és elöl egy kis piros szalaggal kötötték meg. Kb. a harmincas évekig volt ez így, azután már bolti cipőt kaptak a gyerekek. „Hajuk, mind a kender, vállig ért. Csak egyéves korukban vágtuk le először, s a kocsikerék alá tettük, hogy hosszura nőjjön" — mondja Vargáné. A kislányok haját egyéves koruk után többet le sem vágták, hagyták nőni, és mihelyt fonni való volt, szépen hátrafésülték, és a kupájuknál egy ágba fonták. Végébe mazzagot fontak, és megkötötték, hogy föl ne bomoljon a fonás. Mire elérte az iskoláskort, a kislány hajviselete is megváltozott. 7 éves koruktól kontyuk volt, akárcsak a nagylányoknak, és többet le sem eresztették, csak elsőáldozó korukban egy napra.

44 Viseletük is megegyezett a nagyleányokéval. Ugyanolyan karikás szoknya, testhezálló rékli. (22. ábra.) A most 35 évesek iskoláskorúban már kétágban hordták a hajukat. Kontyfésülés esetén 3 részre osztották hajukat T alakban, és 3 ágat fontak. Egyet a fejtetőn, kettő ágat meg fülmagasságban kétoldalt. A középsőt fejtetőn kontyba öszszetekerték, a másik két ágat meg rá, körbe. „Ollan vót, mind egy darázsfészek." A kupájukban (nyakszirtjükön) meg egy barna csat volt, ami tartotta a kontyot. Mint fentebb említettem, elsőáldozásuk napján eresztették csak le hajukat. „8 évesen, másodosztálos korunkba áldoztunk" — mondják. Előző este megvizezték a kislányok kibontott haját, jó szorosan befonták több ágra, áldozás reggelén kibontották, kifésülték, és „szép göndör vót". A hajbefonást, öltöztetést leginkább a nagyobb leánytestvér, vagy a szomszédban lakó nagyobb barátnő, rokonlány végezte. A század elején a kislányok fejére fehér és színes virágú mirtuszkoszorút is illesztettek. Öltözetük egyébként ugyanolyan volt, mint más ünnepkor, csak több volt rajtuk a fehér, nem voltak annyira cifrák, mint egyébkor. Varga Andrásné 1911-ben volt elsőáldozó. Öltözete: 4 kikeményített fehér ósószoknya, „ami ugy át mind a buréttó." A felső szoknya fehér alapon fekete pettyes, aljától arasznyira rózsaszín szalagot varrtak. „Kién rózsaszín vót, kién égszin, hogy cifrábbak legyenek a kislányok, necsak fehérek." Köténye fekete glott, réklije fehér kacamajkó. Lábán féregombos cipő, fehér harisnya. Kezében imakönyv. Elsőáldozó korukban kapták az első imakönyvet, vagy a mamájuktól, vagy az édesanyjuktól. Vargáné amerikás nagybátyjától kapta szép nagy imakönyvét.

45 „Az imakönyvet virággá kivárt zsebkendőbe szorítottuk, mer akkó még nem vót zseb a kötényünkön. Édesanyánk csináta a zsebkendőt, ő is rajzóta. Szépen összehajtogattuk, belefogtuk az imakönyvet, mellünkhő szorítottuk, ugy mentünk a templomba. Szép vót ám, ahogy mentünk, a szoknyák csak ugy pödöröttek. A kislánkori ruhánk is fészárig ért, mind a nagyoké. Köllött a hosszi szoknya, mer akkor még nem hortak bugyogót az asszonyok se, lányok se, gyerekek se. Rövid ruhába, bugyogó nékül nem lehetett lehajóni" — fejezi be Vargáné. Az elsőáldozó kislány édesanyjával és nagyanyjával megy a templomba, esetleg nála idősebb szomszédkislányok is vele tartanak. Édesanyja — ha fiatal még — cifrában van, nagyanyja sötétben, leginkább feketében. A hétköznapi ruhájuk „legfőbben piros, meg balatonkék", a rékli színe inkább más legyen, mint a szoknyáé. Kötényük is balatonkék. „Miné cifrább, tarkább legyen, anná szebb." A hétköznapi és iskolai ruha alatt nem fehér, hanem színes, keményítetlen alsószoknyák voltak. Hogy mennyire szerették a tarka viseletet, álljon itt egy kis epizód Varga Andrásné életéből. Egy nyári vasárnap kapujukban állt, készült misére. „Emlékszem, fehér rékli vót rajtam, 8 szeles kasmérszoknya — képzőlle millen bő vót — alatta 4 keményített fehér ósószoknya, nyakamba kékfődü, pirosvirágos gombosterittő, lábamon féregombos cipő, fehér harizsnya, kezembe a nagy imakönyv. Arra ment egy asszon — sósé felejtem el — ászt monta: jaj, de heles vagy, de szép cifra vagy! Szép is vót ám" — simogatja a gyerekkorból megmaradt ruhákat. Terittőt, azaz vállkendőt télen-nyáron hordtak a nyakukban. Háromsarkosan hajtogatták, mellen keresztben átvetették, hátul derékon kötötték meg. (Lásd : 12. ábrát.) A terítő anyaga lehet selyem vagy kázsmér. Sarka derékig ért le, és látni engedte a gondosan és előírás szerint megkötött kendővégeket, melyek a két csípő felé hajoltak. A nyári terítőt a rékli fölé vették. Télen a rékli fölé, ha az vékonyabb volt, meleg puruszlit öltöttek. A puruszli vagy pruszli derékon alul érő, ujjatlan, bélelt mellény.

46 Erre kötötték a terítőt. De sok kislánynak volt színes hárászkendője is. Kék, zöld, piros. A hárászkendő máig kedvelt viseleti darab az idősebb — 50 éven felüli — nemzedéknél, míg a vállkendő divatja a húszas években végetért, s azóta csak rékliben jártak nyáron a templomba. Még elvétve egy-egy öregasszony teríti magára nyáron fekete selyem — talán éppen jegyajándékul kapott — vállkendőjét. (Lásd: 19. ábrát.) Ahogy a kislányt 7 éves korától felnőttként öltöztették, úgy gondoskodtak arról >"s, hogy belőle majdan dolgos, ügyes nagylány, jó háziasszony váljék. 330