A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Petánovits Katalin: A sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig

alakú fejtetőrész, ugyanaz a fejtetőrészhez igazított, ráncolt hátsó rész, de míg a mai kontyok a nyakszirtnél befejeződnek egy gumiházas-gumis megoldással, ami a fejhez simulást segíti elő, addig a századeleji konty ide még egy farkos részt varrt, mintegy utánozva az előbbi hátrakötő kendő lelógó sarkát. Ez a konty minden esetben fekete volt, még kicsiny masnit tűztek hátra, és gazdagon flitterezték nemcsak a konty fejtetői részét, hanem az egészet, beleértve a farkos részt is. A mai konty elhagyta a farkot, elhagyta az egész főkötő flitterezését és gyöngyözését, helyette óriásira, az egész hátsó koponyarészt beborítóvá növelte az általában sötét árnyalatú masnikat és színessé vált. A kontyokat belül vászonnal bélelik, hogy minél szebben, keményebben álljanak. A kontyokat többnyire maguk hímezték, de voltak asszonyok, akik szebbnél szebb változatokat készítettek, s ezeknek aztán híre ment. A sármellékiek közül aki nagyon szépet akart, Nagyradán készíttette kontyait. Ma már igen nehéz a színes gyöngyöket beszerezni. Egy asszony van még „az asó vidéken" (Nagyrada, Zala m.) aki hozatja. Felfűzésükhöz speciális vékonyságú tű szükséges, mert a közönséges tű nem fér át a gyöngyök kis furatain. Úgy is segítenek a gyöngyhiányon, hogy öregasszonyoktól, akik már nem viselik színes kontyaikat, megveszik, lefejtik, és újat készítenek belőle. Takács Kálmánnénak ünnepre 4 gyöngyöskontya van. Barna szövet, sötétkék bársony, bordó bársony, és egy fekete gyöngyös gyász idejére. Egy-egy gyöngyöskonty néha több, mint 200 Ft-ba kerül, mert nemigen készítik már. A szomszéd községbeli zalaváriak — aki nem maga hímezte — Balatonmagyaródon (Zala m.) csináltatták kontyaikat, mely ugyanolyan, mint a sármellékieké, csak a sármellékiek „magasabban viselik." A zsebkendő is része a viseletnek. Régen a sármellékieknek nem volt zsebkendőjük. Hétköznapra rongydarabot használtak, de a köténysarka és a szoknya belső széle is megfelelt és megfelel ma is még. Ünnepre viszont saját tervezésű, szabadrajzú, színesen hímzett fehér zsebkendőket vittek magukkal. Azonban ennek a szerepe más volt, mint a közönségesé. Az imakönyvet takarták bele. Most, hogy a fiatalok elhagyták már a viseletet, a zsebkendők asztalközépre virágcserepek alá kerültek, mint hímes terítők. A lányok viseletének kiegészítői az ékszerek. Kicsi korukban általában ezüst lencsét, vagy karika fülbevalót kaptak, iskolás koruktól kezdve pedig 4—8 soros apró aranyszemű, szorosan a rékli fodra alá kapcsolt gyöngyöt is.

32 A gyöngysornak „bár

son párnát" varrtak, hogy szebben „fekügyék" a nyakon. Az aprószemű fehér gyöngyöt is kedvelték, majd a nagyobbszemű divatja következett. Viselésük a húszas évek közepén megszűnt. Az 1903-ban született Vargáné mondja: „Mikó nagyián lettem, akkó má nem tettem a nyakamba, csak, mikó kislán vótam, akkó aggattak mindent rám." Ellenben nálánál 13 évvel idősebb sógornője még nagylány korában is viselte. Egyedül a fülbevalót tartották meg a húszas évektől kezdve is. Akinek tellett rá, nagylánykorában a gyerekkori ezüstöt felcserélte aranyra. Vargáné 20 éves korában Vett magának aranyat. A nagyanyák is leányunokájukra szokták hagyni arany függőiket. Bár a legáltalánosabb és legkedveltebb a lencse és karika volt, a harmincas évektől a színes köveket is szívesen viselték kedvelték az ezüst szíves gyűrűt. A viselet szoros tartozéka a lábbeli, melynek divatja az idők folyamán változott. Nyáron mesztélláb járt öreg, fiatal egyaránt a század elején még templomba, litániára is. Vasárnap délután az utcán játszó fiatalok lába csakúgy meztelen volt, mint az árokparton vagy a kispadon üldögélő öregasszonyoké. Nem is „szivetük el a cipőt, nyáron szorított, a csizma meg meleg vót, csak mesztélláb vót jó" — mondja Láncziné. Csupán aratáskor védték lábukat a csizmaszárból készült bocskorral az erős tarló ellen. A változó lábbeliviselet állandó darabját alkotja a csizma, amelyet a viseletben járó sármelléki nők ősztől tavaszig ünnepre és dologténapra egyaránt hordtak. A csizma nemcsak mint viseleti darab szerepelt a falu köztudatában, hanem fontos társadalmi rangjelző szerepe is volt. T i. míg cipőket lehetett készen kapni vásárban, megfizethető áron — legalábbis a csizmához viszonyítva — addig az igazán szép csizmákat úgy csináltatták. A sármelléki születésű, de cselédsorú asszonyok, lányok pl. csak hétköznapon hordtak csizmát, ünnepen cipőt. „Akinek nem vót csizmája, ászt megszóták, mer az ollan szegén vót" — mondják. Annyi jelzővel látják el az asszonyok a csizmát, hogy eddig egyetlen ruhadarabról sem beszéltek ennyi elismeréssel. Érdemes idézni: „Télen lagosszáru, szép, heles csizmákat hortunk. Letürős szárút. Vagyis torokban gyönge vót, alátürtük a lagos szárnak. Kis, vágott fémagassarku vót. Allu egy kicsit szélessebb, középen meg keskenyebb. Ollan karcsú sarka vót. Illent hordott mindenki, asszonyok, lányok, gyerekek." A század elején a módosabb menyecskéknek, lányoknak a csizmaszárát fönt, a szárvégződésnél tenyérnyi széles, piros és sárga szattyán bőrből csinálta a csizmadia, és díszes tűzéssel díszítette. A csizmák szárvégződése általában sima, kerek, kivéve a korai díszes csizmákat. Ezek szárvégződése elöl szívalakban kivágott, gombos. A szárak oldalvarrottak. A csizmafej korábban kissé hegyesebb, később kerek orrú. Kb. 15—20 éve viselik a hátulvarrott csizmát, de hétköznapi viseletben ma is hordanak még megfejelt, oldalvarrott csizmát.

33 A fent leírt „szép, heles csizmákat" a keszthelyi Károli István készítette remekbe. Ma Kelemen „suszter" csinálja a sármellékiek számára a csizmákat. A századelőtől a húszas évekig hordták a cifra briner cipőt. Magas sarkú, magas szárú, virágos, tűzött díszű volt. A cipész rozmaringot varrt bele, és a szárvégeket kicsipkézte. Cifrasága és könnyű volta miatt csak nyáron és csak ünnepen használták. A briner cipőhöz a maguk kötötte fehér gombos kapcát húzták lábukra, amit térd alatt egy rongydarabbal kötöttek meg. A fehér harisnya mellett viselték a színeset is, de ritkábban. Lánczinénak is volt kék gombos kapcája. A briner cipőre azt mondják: „Nyári cipő, hideg cipő, cifra cipő." Addig hordták, amíg elszakadt, mert hétköznapi viselésre alkalmatlan magas sarka, és cifrasága miatt. Az ünnepi cipőviseletben a húszas évektől az ún. féregombos cipő hódított. Hosszúszárú, félmagassarkú, oldalt gombolódó bőrcipő volt, melyhez külön fémből készült, kampós végű cipőgomboló is járult, melyet mostanában szatyorkötésben a kukoricaháncs sodratok bújtatásánál használnak. A féregombos cipőt, a brinert, és a cipőket általában a vásárban vették, a csizmákat pedig úgy csináltatták. A féregombos cipőbe fehér bolti pamutharisnyát húztak, melyet ugyancsak térd alatt kötöttek meg. Ünnepre a lányok mindig fehér harisnyát vettek fel. A féregombos cipő téli viseletre is alkalmas volt, így egy időben kezdte kiszorítani a csizmát. A fécipő elvétve már a húszas években is fölbukkant a faluban, de általánossá csak 1930-tól vált. Kezdetben idegenkedtek az egész lábszárat szabadon hagyó cipőformától, nem tetszett a vaskosságot szépnek tartó emberek szemében a pipaszárként meredő lábszár.

34 Vargáné meséli, hogy egyik sógornőjének anyja azt mondta leányának, aki félcipőt akart venni magának: „Minek az neked, nem heles az. Ollan, mind mikor egy tányérba beleállétanak egy kést." Varga Andrásné is azért nem vett magának sokáig, „mer vékon vót a lábam, nem teccett, hogy kiláccik." Úgy segítettek a bajon, hogy a félcipőbe redesre kötött piros, kék, zöld, mindenféle színű vásári harisnyát húztak, mert „akinek vékon lába vót, a rendes harisnyába az is vastag lett" — mondja Vargáné. A félcipőt ma is viselik nyáron, ünnepen, amikor még meleg van. II. fejezet A VISELŐ ÉS A VISELET KAPCSOLATA A viseleti darabok változásának, alakulásának áttekintése után néhány szóval utalnék arra az ízlésre, ami az általuk létrehozott divatot elfogadja, szépnek vagy elvetendőnek tartja. Legelőször is az emberből kell kiindulnunk, aki dolgozik, aki viseli a ruhákat, s aki szép vagy csúnya benne az ő megítélésük szerint. 328