A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Petánovits Katalin: A sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig

varrás a legmegfelelőbb foglalkozás számára. így meséli el varrástanulását : „Mindég szerettem vórógatni a testvérgyeim géptyén, bár nem örültek neki, nem értettem hozzá, összekuszátam a szálakat. Addig próbágattam, mig belegyüttem, és akkó má hoztak előre kiszabott ingeket, hogy vórgyam össze. Amiér megcsinátam, attak 20 fillért, ekkis cérnára valót. Hát ikkesztem. Azóta vórok. De nem egészruhákat, azokat én nem tudok, csak illen sármelléki bőszoknyát, meg sármelléki kötényeket, rékliket." Ha egészséges lenne, a varrás csak családi szükségletre korlátozódnék. De élni mindenkinek kell. Faluban különösen fontos a hasznos tevékenység, mert így nem vetik szemére, hogy kenyérpusztító. Mielőtt a ruhadarabok részletes tárgyalásába kezdenék, elöljáróban megjegyzem, hogy adatok hiányában nem mertem vállalkozni arra, hogy Sármellék újratelepülésétől kezdve nyomon kísérjem a nők viseletét. Azt azonban feltételezem, hogy fehér vászonviseletet lehetett jó pár évtizedig, hiszen a török pusztítás után a lakosság teljesen elszegényedett, s országosan visszatért a fehér viseletre. A múlt század közepéről vannak még megmaradt hosszú női vászoningek Sármellékről, melyek a térdet takarták. Bevarrott hosszú ujjuk vállfoltos és hónaljtoldásos. A mellhasítékot fehérhímzéses pánt takarja, és az ujjvégek is hímzettek az ünnepi daraboknál. Ezeknek az ingeknek a háta és eleje is nyakban sűrűn, aprón ráncolt. Közvetlenül a testen viselték, erre jött a felsőszoknya. Nem volt még sokszoknyás viselet, ez csak a XIX. század második felétől kezdődött, amikor a hosszú inget fölváltotta a rövidderekú női ing és a hozzávaló pendely. Az öltözködés legalsó darabja a péntő, belső- vagy legósó szoknya, melyet közvetlenül a testen viselnek. Ez a legrövidebb, térdig ér csak, vagy valamivel térd alá. A következő alsószoknya már egy ujjnyival hosszabb a péntőnél, de ugyanennyivel rövidebb, mint az utána következő szoknya. „Minden szoknya egy ujjnyival rövidebb a következőnél, nehogy kiláccon. Nem lett vóna szép, ha a ha rüszögős ósószoknya kiláccott vóna." (1. kép) A pendely szabása nagyon egyszerű. Tulajdonképpen téglalap alakú darabokból áll, melyet összevarrnak, derékban megráncolnak, tehát a test méreteihez alakítják. A péntő 3—5,

13 de leginkább 5 szélből készült. Ma már leggyakrabban 3 szelesek a péntők,

14 s az öregasszonyok közül nem egy felsőszoknyáját is csak 3 szelesre varratja, bár szűknek tartják, de kénytelenek vele, mert az 5 szeleset már „nehezelli a derekuk." A 3 szeles péntőnél a péntő elejét és hátát egy-egy egész szél akotja. A harmadik szelet átlósan elvágják, és a két egész szélhez varrják úgy, hogy a keskenyebb végük essék a derékhoz. Mikor megráncolják a péntő derekát

15 rávarrják a mellét (derékpánt), két végére erősítik a. fekete mazzagot, amit derekukra tekernek, és hasukon kötik meg. A péntő hátul hasított kb. fél szoknyahosszúságban. A péntő sűrűn ráncolt, csak a hasi részen sima, ráncolatlan.

16 Ezt úgy hívják: elő van a simája. Elöl nem szabad ráncolni, mert akkor a szoknya hömbölög. Előfordul, hogy a péntő mellébe gumit húznak, de csak ritkán, mert nem szeretik. Egy-egy asszonynak általában 3 fűzős ósószoknyája volt. Egy ünnepre, egy, ha vásárra, városba mentek, egy meg otthon, „visenyi való." Az ünnepi péntő „gyócsbu való tiszta fehér" (gyári pamutvászon). De az adatközlők nagyanyjai ünnepre is vászonpéntőt hordtak. Szépen kimosták — „szaputák, páruták" — akkor kifehéredett. Ez volt a rüszögős ósószoknya. Ezelőtt 20 évvel még a fiatalok ünnepen 3—4 hófehér „ropogósra keményített" alsószoknyát viseltek. Az alsószoknya szabás azonos a péntőével. A fehér gyolcs alsószoknya néha 8 szeles volt. Fehér volt a kebele is (belső fölhajtása). A kebelét külön varrták az alsószoknya aljára, mert így szebben esett. Alján kezdetben fehér görbecsipke, később fehér vágottcsipke volt. Az öregek ünnepen is csak egy fehéret vettek magukra, a legalsót, a többi parget (barhent) vagy karton. Télen melegebb anyag, nyáron vékonyabb. A század elején ún. kódispargetból varrták az asszonyok a téli dologténapi alsószoknyájukat. Ez szürke alapú, kockás barhent volt. 25—30 éve is még nyáron csak péntőben, ingben dolgoztak a mezőn.

17 Ma is előfordul, ritkábban, mert napjainkban már igazi alsóruhává vált, aminek nem szabad kilátszania. Egyik adatközlő említi, hogy szomszédasszonyával „együtt dógoztunk a mezzőn. Nagy meleg vót, nem birtuk magunkon a szoknyát, le köllött vetni." Nem járt arra senki, letették felső ruháikat a föld végére, de a szokatlan öltözet miatt egymás előtt is szégyenkeztek, mert egyre biztatták egymást, a másik menjen elől a kapálással. „Mer rövid a péntő, és háttu van a hasadéktya. Hát aztán ugy dógoztunk, hogy a kötént kötöttük háttu a hasadéktyára." A péntő, bár legalsó ruhadarab, mégis változáson ment keresztül. A századfordulón és mindaddig, míg felsőruhaként is viselték, hasítékja nem hátul volt, hanem oldalt, amit a kötény takart. Ez ugyan nem szerkezeti változás, hiszen a szabásmód ugyanaz maradt, csupán jelzi, hogy megszűnt a felsőruha szerepe. Már előbb is említettem, hogy az alsószoknyák szélét fehér csipke díszítette, s ezt váltotta fel a 40-es évek sléngőt, caknisra vagdót divatja, melyet oly erősen tiltott leányai számára Gergely Anna édesanyja. A caknik széle olyan színnel van behorgolva, amilyen a szoknya színe. Ha kék, kék pamuttal, ha rózsaszín, rózsaszínnel. Gergely Anna szerint a cakkos aljú alsószoknyákkal háromszoros munka van. Először ceruzával kirajzolja, kiírja a cakkokat, géppel eltűzi, ollóval kinyírja, majd ollóvégivel kilökődi a cakkokat, (ti. eddig a visszáján dolgozott vele), majd kiigazítja, hogy szép egyformán álljanak a cakkok szélei. A sublatbu — ahol alsószoknyáját és fehérneműjét tartja — sorra emeli ki alsószoknyáit, és mutatja, hogyan következnek egymás után a színek, ha fölveszi őket. „Allu mindig fehér van, utána gyün ez a rózsaszín, ehhő való ez a pirospöttyös, aztán rá a fölsőszoknya." Kétféle színösszeállítást mondott el: alul mindég fehér, utána rózsaszín, utána kék alsószoknya, majd a felsőszoknya, amely fiatalabb korban csaknem mindig piros. A másik, amikor azonos színárnyalatok követik egymást mindig fokozódó erősségben. Pl. rózsaszín, halvány piros, égőpiros, vagy kék, erősebb kék, búzakék. Az alsószoknyák meghatározott rendje indokolt és díszítése is, mert menéskor a szoknyák ringása által, vagy hajoláskor sorban látszódnak a szoknyaszélek fehér csipkéi vagy színes horgolású cakknijai. Régente is, ma is a viseletben járó sármelléki asszonyok inget, ümögöt hordanak testükön. Anyaguk a század első évtizedeiben is még kendervászon, csak az ünnepi ing készült gyolcsból. Némelyik idősebb asszony még most is ilyen rüszögős vászonüngöt visel, mert ebben nyáron is lehet dolgozni a mezőn, nem tapad a testhez, mint a gyári anyagok. Egyébként ma már nyáron kartonból, télen barhentből készítik ingeiket, ünnepre pedig fehér sifonból. Az ingek bevarrott ujjúak, rövid, derékig érők. Legrégibb a nyakas ümög. Külön szabott téglalap alakú kiseleje, kisháta van, melyhez ráncba, rakásba varrják az egyenes szabású, egy darabból álló elejeallát és hátaallát. A kiseleje és a kisháta belül bélelt, mert ez a rész van legerősebben kitéve a kopásnak, a nap erejének (2. ábra). Nyaka ujjnyi széles felálló pánt. Későbbi a kerített nyakú ing. Általában négyszögű a nyakkivágása, azaz szögletesre vagdótt. Ehhez az ingfajtához 2 méter anyagot szoktak venni. Gergely Anna a következőképpen varrja: Először is mértéket vesz a megrendelőről

18 vállszélesség, karja bőség (könyék felett), ujja hossza. Csupán a karbőséget méri centiméterrel, a vállát és az ujjhosszat a tulajdonos vállához és karjához méri.

19 Ugyanis, amint elfogadja az anyagot, legelső tevékenysége, hogy hosszából levágja az ujjaknak és a hátnak való részt. A hátnak való darabot a varrató vállához illeszti, s a Vállon túlnyúló darabot levágja, amit majd az ujj hónalji toldására használ fel. Ugyanígy kiméri az ujjhosszat, s ezzel befejeződött a mértékvétel A kimért darabokat belegöngyöli az anyagba és félreteszi. Amikor rákerült a sor a varrásra, az anyag egyik hosszanti oldalából 2 ujjnyi széles csíkot lehasít, ebből lesz a nyak- és ujjfoglalattya, azaz szegélye. Ezután szabja ki a hátát. Fogja a vállszélességhez szabott téglalap alakú anyagot, ezt egyszer keresztbe hajtja, s minden mérés nélkül, csak úgy szemmértékre kikerekíti a nyakat (még nem eredeti nagyságban) és a 317