A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Molnár László: A városlődi kőedénygyár (1866–1950)

15. Leveses tányér, jegy: MAYER, VÁROSLŐD 0=23 cm. Sashegy gyűjt. Bp. 15. Suppenteller, Signum: MAYER, VÁROSLŐD 0=23 cm. SashegyiSammlung, Bp. 15. Assiette creuse, marquée: MAYER, VÁROSLŐD 0 = 23 cm, Coll. Sashegyi, Bp. 15. Глубокая тарелка, марка: MAYER/jVÁROSLÖD 0=23 см. Собрание Шашхеди, Будапешт. ben egyaránt. Ez a fejlődés a városlődi művészi díszítésben időben és minőségben később jelentkezik. Az országos tárlaton bemutatott városlődi edényekről Szalay Imre jelentésében

19 megemlíti, hogy a leghívebben őrizték meg a tősgyökeres magyar cifraszür díszítményeket. A színek használatával kapcsolatban elmarasztalja a kiállítót, azokat keménynek és kellemetlenül hatónak ítéli. Különösen a zöld szín használatát bírálja, mert az gyakran az egész — különben fehér — alapot elszínezi. Minden bizonnyal a bemutatott darabok első ilyen kísérletei voltak Városlődnek. A technikai tökéletesség háttérbe szorul az új magyar díszítmény alkalmazása mögött. A Zsolnay nővérek által kialakított gazdag motívumvilág átvétele akkor nem ütközött semmiféle szerzői jogba, így a versenyhez szükséges egyik feltétel a kisebb üzemek részére viszonylag könnyen biztosítható volt, amihez néhányan országos szinten is reményeket fűztek.

20 Amíg azonban a Zsolnay gyárban kitűnő tervezők kerültek ki a család nőtagjai közül (Teréz, Júlia) és külföldi festőket is alkalmaztak különösen a nagyobb nemzetközi kiállításokra való készülés idején, addig a városlődi kőedénygyárban tervezőt sohasem, a gyár fennállásának több mint egy évszázados időszaka alatt.

21 Az alkalmazott ornamentika jelentős része mint hagyomány a gyár motívumkincsében vándorolt festőről festőre. Az új síkdíszítmény gyakorlati átültetése pedig nem okozott gondot a Zsolnay kerámiákról még az átlag felkészültségű festőknek sem, akik az ecsetkezelés technikai ismeretei mellett gyakran figyelmet érdemlő rajztudással is rendelkeztek. így terjedt, alakult és hatott a népies díszítmény a hazai gyárak között és formálódott, ötvöződött a gyárak korábbi stílusával, lassan átalakítva a vásárlók hagyományőrző ízlését. A fellendülés, amit az új művészi irányzat jelentett, a gyáron belüli termelési viszonyokra alig éreztette hatásást. A belső körülmények 1889-től kezdődően 1906-ig úgyszólván nem változtak, mert a soproni, majd a győri kereskedelmi és iparkamarák évi jelentéseiben éveken keresztül csak mint működő gyárat említik Városlődöt. Az 1891-ben megrendezett agyagipari kiállításon való részvételt például megemlíti az évi jelentés. Ezzel szemben többet mond el a városlődi és a többi akkor működő kőedénygyár belső állapotáról a kitűnő felkészültségű tudós és kerámiakutató Petrik Lajos

22 a tárlatról közreadott összefoglaló értékelésében. „A magyar kőedény gyárak berendezése ugyanolyan, amilyen 40—50 évvel ezelőtt volt, a kőedényüket ugyanabból a meszes keverékből keverték, melyből már a század elején dolgoztak. Minden jobb minőségű kőedény árut pedig külföldről hozhatunk be. Technikailag tehát nem haladtunk semmit, hanem a régi népies hagyományokhoz tértek vissza, mielőtt még Dincz úr megadta volna receptjét, t. i. Huszka fölhasználásával föstenek a kőedényre tulipánt, azt az árut most a magyar népies majolikának s magukat majolika gyárosoknak nevezik s mind ez a technikai fejlődés rovására történik". — Az általános kép, amit felrajzolt hat esztendővel a nagy reprezentatív seregszemle után, nem a derűlátásról tesz tanúságot. A városlődiek korábbi eredményeit ugyan elismeri, mert később máshol megállapítja, hogy a kőedénygyárak nem haladnak és a mai (1891) népies díszítés nem más, mint a városlődi Láng által készített parasztmajolika utánzata. A kiállításról alakított összkép Petrik szerint ha ki nem mondottan is, de elmarasztalja fejletlensége miatt az egész hazai kőedényipart és művészetet. A kisebb gyárakban, manufaktúrákban nem fejlesztették a technológiát, nem alkalmaztak korszerűbb gépeket. Végig tekintve a gyárban azidőtájt foglalkoztatott munkások névsorát, kiemelkedő festőt, jelesebb edénykészítőt alig találunk. Ebben az időben már a második generáció tagjai dolgoznak és csak elvétve akad egy-egy feltehetően jobb képzettségű munkás. Ilyen volt a többi között a csehországi származású Kobelle Vencel (1883—1895) gyári munkás, Gallér János znaimi származású edénykészítő (1889), valamint a Bajorországból idekerült Käsztl Lajos edényfestész (1890—1900), kiknek neve és származási helye az egyszerű gyári munkásokkal szemben nagyobb felkészültségre enged következtetni. A következő esztendőkben is alig javult a hazai műipar helyzete, az edénybehozatal tovább emelkedik és a XIX. század utolsó éveiben a csehországi edények mellett egyre jelentősebb az osztrák gyárak termékének behozatala. A XVIII. századra emlékeztető manufaktúrákra jellemző felszereléssel működő, vízierőn kívül más energiát nem használó üzemek a versenyt még olyan formában sem voltak képesek az importtal 16. Leveses tányér, jegy: MAYER, VÁROSLŐD 0=23 cm. VBM ltsz: 69.78.1. 16. Suppenteller, Signum: MAYER, VÁROSLŐD 0=23 cm. VBM, Invnr.: 69.78.1. 16. Assiette creuse, marquée: MAYER, VÁROSLŐD 0 = 23 cm, VBM, No 69.78.1. 16. Глубокая тарелка, марка: MAYER, VÁROSLŐD 0=23 см. ВБМ инв. н.: 69. 78. 1. 284