A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Banner János: Dr. Laczkó Dezső emlékezete

Dr. Laczkó Dezső emlékezete (Trencsén, 1860, július 22—Veszprém, 1932. október 27.) Annak a korosztálynak, amelyik az élet kifelé vezető kapujában áll, és már a fiatal nemzedék jövőjét, és új életét jelentő időkből is örömmel látott többet, a mindig nehéz kezdetnél, kötelessége a tiszteletre valóban méltó hagyományok őrzése, és tovább-adása azoknak, akik csak a jelent látják, és a jövőt — velünk együtt — reménykedve hiszik. Jó magam, és az az egyre kisebb számú néhány ember, akik még a múlt századból indultunk, de a mai napig évszázadok alatt soha se képzelt nagy változásoknak lehetünk szemtanúi, a régiekre emlékezve, nem a múltat siratjuk, hanem gondosan válogatunk annak értékes emberei és emlékei közt. Azoknak példamutató életét állítjuk a fiatalabbak elé, akik maradandót alkottak, nemcsak szűkebb tudományszakukban, hanem — a kevés megértéssel találkozó, de annál több nehézséggel küzdő — magyar múzeumügy terén is. Nem csak természetes ez, de hasznos is, mert csak így nyernek tiszta képet az elmúlt időkben is szép számban élt, haladó gondolkozású, igaz emberekről, akik tudományukat nem csak tovább fejlesztették, de új kutatási területeket is mutattak az utánuk következő nemzedék számára. Szívesen vállalt feladat jutott osztályrészemül: a nagyrabecsülést és őszinte tiszteletet jelentő emlékezés Laczkó Dezső születésének 110. évfordulójára. Az itt leírt szó, valóban emlékezést jelent, nem csak megmaradt papirosok, már régen megírt életméltatások, hanem a személyes találkozás révén is. És erre mindig szívesen gondolok vissza, bár tudom, hogy az ő évmilliókat kutató életében ez a találkozás, a röpke pillanatnál is sokkal kevesebbet jelent. Negyvenhat évvel ezelőtt, életem egyik nagy fordulójának évében, amikor tizenhárom évi középiskolai tanári munka után, a régészeti intézet adjunktusi státusában, a szegedi egyetem szolgálatába állottam, csatlakoztam az egyetem földtani intézete bakonyi és balatoni tanulmányútjához. Tíz napig jártuk a Rómer, mindent meglátó — már akkor több mint félévszázados — könyvében leírt vidéket. Utunk befejező állomása Veszprém volt. A múzeumnak, alapítása óta (1903) Laczkó Dezső volt az igazgatója, aki 8500-nál több darabból álló, hiteles helyről származó, kövület-gyűjteményének adományozásával, példát mutatott arra, hogy egy új múzeum alapját nem a már meglevő szomszédos gyűjtemények kiselejtezett „fölös" anyagából, hanem erre nevelt tanítványokkal közösen fáradozva — s így egymástól el nem választható oktatói és nevelői, kettős munkát is végezve — gyűjtögetve, mindent följegyezve kell megvetni, akkor, amikor a már meglevő természettudományi és régészeti anyag megérdemli, hogy őrizésére és a nép nevelésére múzeumot szervezzenek. Kevés múzeumunk indult és indul ma is ilyen jól átgondolt biztos alapokból. Nem csak tárgyakra, de az alapítók széleskörű tudására, és még nagyobb kritikai készségére van ehhez szükség, ami itt valóban nem hiányzott. A gyümölcsöző találkozásra, csaknem fél évszázad után is, szívesen emlékezem. Az igazgatása alatt álló — a magyar irodalomnak egy Dugonics Andrást adó — piarista rend gimnáziumának tetőteraszán tartott szemléltető előadása, elénk tárta Veszprém környékének általa már tudományosan tanulmányozott, mindenkit lenyűgöző tájképét, az akkor már le is írt régészeti lelőhelyeinek nagy gonddal készített, kora színvonalán álló, topográfiáját, tapasztalatai alapján nyitotta meg előttünk „a nagy természet titkos zárú ajtait". Ehhez az ajtóhoz neki akkor már három évtizednél régebben geológus kalapácsával szabad bejárata volt. Nem csak minket, de mindenkit szívesen vezetett ezen az ajtón keresztül, érdeklődő szakembereket, tanulni vágyó fiatalokat — veszprémi diák munkatársait, egyaránt. Soha sem feledkezett meg arról, hogy a nagy természet fejlődésének sorrendjében utolsónak maradó ember reánk hagyott alkotásait is figyelembe vegye, följegyezze vagy éppen gondosan leltározva megőrizze, akár az ókor, akár a többi koron túl — a középkor emberének emléke került fürkésző tekintete elé. Mindent figyelt, mert nem csak az élő, de a letűnt világot is meg akarta ismerni, és megismertetni. Ebben látta múzeuma célját is. És ebben igaza is volt. Az eddig leírtakra figyelőnek már ez a pár szó is elárulhatja, kinek a tiszteletére készült ez az igénytelen írás, amely — sajnos — már csak feleleveníti az érdemes tudós múzeumalapító emlékezetét. Nem kell ezt hangsúlyozni Veszprémben, ahol, míg a múzeum áll, és az általa megkezdett úton —- egyre több, mindig a kor követelményeihez igazodó munkát, és annak elvégzéséhez megfelelő anyagi segítséget is követelve — halad (az 23