A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Banner János: Dr. Laczkó Dezső emlékezete

utána következőkéről itt nem szólva), minden az ő munkájára figyelmeztet, annak őszinte megbecsülését is hirdeti. A Bakonyi Múzeum előtt — rövid ideig tartó száműzetés után —, már évek óta újra felállított szobor is megörökíti azt a nem mindennapi embert, akinek a neve fogalom volt nem csak ebben az egy megyében, de mindenütt, ahol 72 évre szabott életében, szülőhelyétől, Trencséntől kezdve, Budapesten, Nyitrán, az életre felkészülő tanuló, majd tanárként Debrecenben, Kecskeméten át Veszprémig a magyar művelődésnek és tudománynak szentelte életét. És ezért az áldozatos munkáért soha se várt egyebet, mint a becsülettel végzett munka adta felemelő érzést, nyugodt lelkiismeretet, kiegyensúlyozott, tiszta életet. Most, négy évtizeddel halála után, ezzel az emlékezéssel is bizonyítjuk, hogy lelke kívánsága nem csak gazdag életében, de halála után is beteljesedett. Laczkó Dezsőnek iskoláján kívüli legkedvesebb foglalkozását, a kezébe adott geológus kalapáccsal, szimbolizálta a legjellemzőbbet mindig meglátó és érzékeltető, ihletett szobrászművész, Medgyessy Ferenc. A márványban fehérré vált fekete papi öltözék, egy életre elkötelezett tanárt, a kalapács a földtant kutató tudóst jelképezi, míg a gondolkozó, de derűs arca, gazdag eredményei ellenére is, szerény embert, aki Veszprém környékének tudományos kutatása kedvéért, Budapesten megnyílt, rangosabbnak mondott lehetőségeket, tudományos munkájához szükséges, nyugodtabb életet hárított el magától, mert nemcsak tudományát, de iskoláját, és az abban gondjaira bízott ifjúságot egyformán szerette. Érdemes megismerni egy olyan embert, amilyet a nagy Széchenyi István embernek elképzelt. „Ha van férfihoz illő és méltó foglalatosság — írja —, az bizonnyal nem mindennapi kisded örömünk vadászata, s nem azon feltűnőségek hajhászata, melyek köntösünkre paszomántot, hozzánk szóló leveleinkre hoszszabb címzetet tűznek stb., hanem lelkünk függetlenítésére irányzó törekvésünk." Laczkó Dezsőre, aki csírájában fojtotta el, éppen Veszprém és környéke földtani viszonyait boncolgató munkájának alapvető tudományos eredményeit, a budapesti egyetem honoris causa doktori címmel kitüntetni szándékozó, tudós barátainak és őszinte tisztelőinek egy cseppet sem reménytelen megmozdulását; aki az ő fáradozásainak köszönhető múzeumépületnek, az ország akkori vezetőinek jelenlétében történt ünnepélyes megnyitása alkalmával — nem akarván ünneprontó lenni — fogadta csak el a jól megérdemelt tankerületi főigazgatói címet, valóban ráillenek Széchenyi szavai. Ha méltányolni akarták értékes munkáját, nem ragadta meg az alkalmat, amely után annyian futnak érdemtelenül. Nem maga kereste sem az Országos Gyűjtemény egyetem Tanácsának, sem a Műemlékek Országos Bizottságának, sőt a Szent István Akadémia tagságát sem. Sokan voltak, akiknek mindezekhez sokkal kevesebb érdemük, de megfelelőbb kapcsolataik, alkalmazkodóbb természetük volt. De ezek birtokában is a régi Laczkó Dezső maradt — az akkor még élő szobor —, a le-, és felfelé mindig egyenlő mértékkel mérő igaz ember, igazi nevelő, elmélyülő tudós. Egy férfiúnak, akit pályája kezdetén a földrajz — a táj változatossága —, majd a természet mind három országa csábít magához: előbb a növény-, és állatvilág, időlegesen — a Hortobágyon — a néprajz alig indult, első komoly lépéseket tevő eleven, vonzó képe, végül a sok millió évek óta letűnt élővilág megkövesült maradványai. De el kellett jutnia — úgy szólván e föld minden itt megfordult lakójának emlékén keresztül — az őskőkor emberéhez is, hogy teljes legyen az az életmű, amely magas korban, köztiszteletben eltelt élet után, ért véget a mindig dolgozó ember számára, de példájával mindig tanítani fog, ameddig lesznek fiatalok, akik a múzeumokban gyűjtött különféle anyaggal a tudomány és a népnevelés szolgálatába akarnak állani. Laczkó Dezső itt gyengén vázolt élete is igazolja, hogy a tanár éppen úgy, mint minden ember — bármely pályán vezeti is kézen fogva az életre készülő fiatalságot — akarva-akaratlanul, elsősorban a példájával nevel. Nem vállalkozhatom arra, hogy minőségében is igen gazdag — és szakomtól messzefekvő — eredményeiről véleményt, de különösen bírálatot mondjak. Nincs is erre szükség ! Elvégezte ezt annak idején a Magyar Földrajzi Társaság Balatoni Bizottsága, amely kitűnő munkáját — Veszprém városának és tágabb környékének geológiai leírását — nem csak kiadta, de az Akadémián is bemutatta. Nem szolgált ez belépő jegyül az akadémiai levelező tagsághoz, de hozzákötötte élete végéig a kőzettani és őslénytani kutatáshoz, amelynek értékéről már nem kellett vitatkozni. E lankadatlanul végzett munka eredményei a szerény tudós nevét, a márványnál is maradandóbban örökítették meg azok az általa felfedezett kövületek, amelyek melléknevükben az ő nevét viselik. Amíg lesznek, akik ezt a tudományt művelik, a nagy rendszeralkotók, és felfedezők között Laczkó Dezső neve is élni fog. Gondoskodnak erről az Analocites, Avicula, Dinarites, Hybodus, Kokenella, Megalodus, Nenacanthus Laczkói, a keresztnevét őrző Pechen (Chlamys) Desiderii, és az a jeruzsálemi kőbányában talált Placochelys Placodenta, amely ötezer pengős berlini megtett ajánlat ellenére, ma is a Magyar Földrajzi Intézet féltve őrzött világhírű darabja. Ez utóbbi bizonyítja a legjobban: nem az szolgálja a magyar művelődés és tudomány ügyét, aki elért eredményeit aprópénzre igyekszik felváltani. Lehet, hogy igaza van egyik életírójának, aki szerint Déchy Mór kaukázusi harmadik expedíciója — amelyben Laczkó mint geológus vett részt — fordította figyelmét a régészet felé, de alig tudjuk elképzelni, hogy addig eltelt veszprémi életének, kutató munkájának másfél évtizede alatt, érdektelenül ment volna el területe feliszínen fekvő, jelentős művelődéstörténeti emlékei szüleit. Nem is ment, és ezzel nagy szolgálatot tett a magyar régészeti kutatásnak is. 24