A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

34. a—

d. Különböző támasztékú kölestörők. (Csernyigovscsina. Szovjetunió) Pavlovics (Kijev) rajza. 34. Verschiedene Fuss-stampfen für Hirsenkörner, mit Stützen für den Fuss. (Tschernigowstschina USSR) — Zeichnung von Pavlovics (Kiew) 34. a

—d Différents mortiers à pédale pour broyer le millet (Tchernigo vchina, Union Soviétique). Dessin de Pavlovits (Kiev) 34. Просодробилки с различными опорами. (Черниговщина, СССР, рисунок Павловича, Киев) A lábbal mozgatható külü nem volt kifejezetten tobakszerszám. Sokfelé alkalmazták hazánkban meg külföldön a népi gazdálkodásban, főként magvak,

164 és egy jellegzetes változatát len meg kender törésére.

165 Mivel e külüknek általában nem volt padjuk és működtetőik az egész munkafolyamat alatt a gerendakalapácson mozogtak, hogy le ne forduljanak róla, a külüre, vagy a mellette levő falhoz erősített rúdba kapaszkodtak, esetleg egy kezükben tartott botra támaszkodtak.

166 (34—35. kép.) Voltak a külünek egymás mellé erősített, több kalapácsos típusai is, amelyeken egyszerre egész csoport ember dolgozhatott.

167 (36. kép) Feltehető, hogy a kevésbé ügyes tobaklegények, vagy inasok ilyen padnélküli, kapaszkodórudas, talán csoportos külüt is használtak szömörce zúzásra. Veszprémben a szömörcével végzett munkához, mint egy 1829-ben felvett vagyonösszeírásban olvasható, talán az aratásnál, vagy zúzásnál, „szömörce hordó rácsot" is használtak.

168 Bár a szömörce volt a finom bőrök legáltalánosabb cserző anyaga, néhol alkalmaztak mellette más csersavtartalmú növényeket is. Az erdélyi kordoványosok a 18. században az oláh szkumpiába „harmad, vagy negyedrész ifjú tserfa hajat" elegyítettek;

169 egy évszázad múlva a Dunántúlon fenyőkérget és gubacsot.

170 Gubaccsal, mint az egyik legtöbb csersavat tartalmazó növényi képződménnyel néhány 18. századi török, francia és német műhelyben a kordoványt cserezték, szömörcével a szattyánt.

171 Másutt éppen fordítva, a kordoványnak való bőrt cserezték szömörcével, a szattyánnak valót gubaccsal.

172 Astrahánban a szattyán cserzésére tölgyfalevelet tartottak jónak,

173 Kazánban berkenyebokor zúzalékot, Levante egyes vidékein pedig a gránátalma (Punica granatus L.) kérgét.

174 A 18. és 19. századi céhiratokban nincs nyoma annak, hogy a veszprémi tobakok szömörcén kívül más cserzőanyagot is használtak volna. Édertől tudjuk, hogy a 18. és 19. század fordulóján a Veszprémi kistímár általában „forrázta a szömörcét, mint a teát". Éder Várpalotáról hozatta a száraz gallyakat. Segédjével, meg munkáslányokkal húzatta le a leveleit, majd így darabosan fakádba rakta, vízzel leforrázta és ponyvával letakarta. 24 óráig maradt a leveleken a lé, kádon a ponyva. így is hűlt ki. Utána faszűrőn, vagy ritka zsákon átszűrte. Századunk elején ezzel a főzött és szűrt szömörcelével már kereskedtek is. Készen szállították a kismestereknek és a gyáraknak. Az 1920 táján létesült vilonyai bőrgyár is így vette a szömörce folyékony kivonatát hordókban. De 1943 után — nyilván a háborús nehézségek miatt — új tulajdonosa ismét kísérletezett aratásával. Gyermekekkel szedette és maga főzette.

175 Fridvaldszky arról ír, hogy az erdélyi örmény kordoványosok már az 1770-es években is főzték a száraz szömörcét.

176 Hollósy szerint a porrá zúzott szömörcét a veszprémi tobakok nem forrázták, Vagy főzték, csupán meleg vízben áztatták, majd szárazon még külön is rászórták a cserzésre kerülő bőrökre. A hosszadalmas cserző munka alatt bőven volt idő arra, hogy a szömörceporból legalább annyi csersav szívódjék át a meleg lébe, mint amennyit a levelek forrázásával, illetve főzésével készített szűrt szömörcelé tartalmazott. Hollósy tobakjai a cserző munkát „gázolással" kezdték. Berakták a bőröket egy hosszúra elvágott, fél hordóból ké14 209