A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

már a puszta gödröknél valamivel fejlettebb formát mutattak. Az 1,50 m mély és 1,20 m átmérőjű gödrök, „kádak" száját, fagerendák szegélyezték és közvetlenül csatlakozott hozzájuk a gödörperem szintjénél nem magasabb, alaktalan terméskövekkel elkerített, patkó-alakú szintén 1,50 m hosszú és 1,20 m széles „párna". (20. kép) A fejlődés következő fázisában a meszesek szerkezete, mint Pálcélcsehin Domokos Jakabnál, még célszerűbben alakult. Szintén két részből állott, a „kád"-ból és a „párna"-ból. De a kád, mint Hollósyé, már valódi földbe mélyített fakad volt, a párna pedig egyik végével a kád kissé kiemelkedő peremére fektetett és némileg föléje nyúló, téglalapalakú fapadló, melyet deszka szegélyezett.

102 (21. kép.) Domokos Jakab szerint az erdélyi meszes munkánál, mielőtt a bőröket a kádba tették volna, a párnán, fejjel a kád irányában egymásra terítették. Beeresztésüket a kád levébe szabályos körülmények között három ember végezte. Egyegy a meszes két oldalán megfogta a fejrészt és a kád felé húzva beeresztette a lébe, mire a kád végében álló harmadik egy vastag nyomórúddal a párna alá nyomta. Ezt tették egymásután az összes párnára készített bőrrel. Ily módon a kádban is kiterülve feküdtek egymás fölött, de korábbi fekvésükhöz viszonyítva most már fordítva, fejükkel a párna alatt, farukkal a kád felé. Régebben naponta, később másodnaponként felhúzták a párnára és visszaeresztették a kádba a bőröket, hogy közben felkavarva a leülepedett meszet, az egyenletesebben járja a bőröket, jobban lazítsa a szőrt. Ezt a műveletet nevezték „meszes hányásnak", (mert korábban a kádas áztatásnál volt „vizes hányás" is) amelyhez, hogy a mész ne ártson a kéznek, emelő, meg nyomórudat, mészkavaró „zurbolót", és nagy hosszú, meg kis, rövid nyelű, jellegzetes vasfogókat használtak. (22—23. kép) Az emelő- és nyomórúd két, vagy harmadfél méter hosszú, csuklósvastagságú rúd volt;

103 a zurboló (a Hollósy-íélc keVerőfa, Debrecenben és Szegeden „zavaró") nyélre erősített négyszögű téglanagyságú, fa-, vagy vaslemez;

104 a kétkézre való nagy meszes fogó kb. egy méter hosszú vasfogó, fejrészének egyik ága behajlott, a másik egyenes, ebbe pontosan beleillett, hogy jól megfogja, de ne sértse meg a síkos meszes bőrt; a kis meszes fogó közönséges életlen harapófogó, melynek egyik nyelét a könnyebb fogás miatt visszahajlították.

11

'

5 Domokos Jakab a meszes hányást így mondta el. Az emelőrudas ember, mint beeresztésnél a nyomórudas, a kád előtt, a párnával szemben állva megemelte a bőrt, mire a két oldalt állók a hosszú fogókkal megfogták hátsó lábaihoz közel a farát és felhúzták a párnára úgy, hogy most hátulra esett a fara és a kád felé a feje. így kerültek a párnára a bőrök egymás fölé ismét kiterítve, mint a beeresztés előtt. A felhányás után jól felkavarták zurbolóval a leülepedett mesezt. Visszaeresztésnél a fogós emberek már kis fogókkal eresztették be a bőrök elülső részét a kád felé húzva és miután a nyomórudas alányomta a fejrészt a párna alá, eresztették le két hátsó lábánál a bőr farát is. Megint úgy feküdtek tehát a kád felkavart levében, mint felhányás előtt. Meszes hányást fogókkal, emelő- és nyomórúddal természetesen csak a legalább egy inast és egy legényt tartó mester végezhetett. De Krünitz szerint, aki a 18. századi fogós hányást úgy írta le, mint Domokos 1942-ben, szükség esetén, különösen a könnyű és vékony bőrökkel, egy ember rúd, meg fogók nélkül is elvégezhette és még a kezét sem marta ki a mész, ha a cserző lé gyantaszerű kéreggel vonta be a bőrét.

106 A kerek fakádas, deszkázott párnájú meszeseket mindenütt, bizonyára Veszprémben is, négyszögű cementmedencék váltották fel. Domokos Jakab szerint tetejük fele részén deszkákat helyeztek el, ezek voltak a medencék „párnái". A bőrök a medencékben azonban már nem a párna irányában feküdtek kiterülve, hanem keresztben. A hányásnál a felhúzáskor ebben az esetben is egy-egy emember két oldalt a nagy fogóval dolgozott. Az egyik megfogta a bőr fejét, a másik a farát és szintén keresztbe (eddigi fekvésükkel párhuzamosan) de kétretűen, nem kiterítve tették 23. Maroquin manufaktúra műhelye meszes munkával és különféle szerszámokkal Diderot Encyklopédiájából. 23. Die Werkstatt einer Maroquin-Manufaktur mit Äscherarbeit und verschiedenen Utensilien aus der Encyklopedie von Diderot. 23. Pianage dans une manufacture, et outils divers, d'après l'Encyclopédie de Diderot. 23. Мастерская марокеновой мануфактуры и различные инструменты. (Энциклопедия Дидро) rá a deszkákra. A visszaeresztésnél, a zurbolás után az egyik, most már kis fogóval megragadta a bőr hátsó felső lábát és így dobta vissza a mészbe, ahol az felhólyagosodva ismét elterült, mire a nyomórudas ember lenyomta. A cementmedencéket már rendszerint fedél alatt, a meszes műhelyben helyezték el. A korábbi meszeseket Bulgáriában, Erdélyben, akárcsak Veszprémben a meszes hordókat, még többnyire kinn a szabadban, Sumenben pl. a manufaktúra közös nagy műhelyháza előtti téren. Egyet sem láttam azonban olyat, amelynek, mint a Hollósy által említett meszes hordónak, lezárható fedele lett volna. Erdélyben csak télen, ha ilyenkor is dolgozhattak, óvták tartalmukat, de nem a tolvajoktól, hanem a fagytól takarták le gyékénnyel, vagy rossz lepedővel és tettek rájuk meleg, szalmás ganéjt. Bármilyen meszest használtak is és bárhogyan dolgoztak, minőségüknek és a meszezés céljának megfelelően maradtak hosszabb, vagy rövidebb ideig a bőrök az első, többnyire használt meszes lében. A svődoltokat, ha nem tették külön friss lével töltött meszes gödörbe, hanem a többiekkel együtt a használtba, a legkorábban emelték ki, mosták meg, szíttatták ki folyóban, vagy kádban és mint Hollósy is tette, elvégezték rajtuk a húsoló, színelő munkát. Az első ízben meszezett, nem svődolt bőrök közül a szőröseket, ha tüszőik már kellőképpen meglazultak, szintén kivették, kaszával, késsel megkopasztották, megmosták, és utána a többi nyírt bőrrel együtt friss mésszel megújított második meszesbe visszatették. 201