A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Krisztinkovich Béla: Újabb szempontok a habán kerámia hatásáról a dunántúli fehéredényességre

cember 20-1 számában jelent meg. Igen szerencsésnek mondható azonban az, hogy jelentős emlékanyag került elő a dunántúli muzeumok „monumenta deperdita" tárlóiból, amelyekről stíluskritikai alapon megállapíthatjuk a közelebbi rokonságot is a 18—19. sz. fordulóján a Felvidéken készült „habán" edényekkel, különösen azoknak egyszínű, kék díszítésű fajtáival. Az a feltevés, hogy a veszprémi Múzeum anyagában talált 1842. évszámú, durvakivitelű, művészietlen porcelán kannácska a herendi gyár előtörténeti idejéből és Stingl kezétől származó kísérleti darab volna, egyáltalán nem bizonyítható, mint azt Katona Imre a Művészettörténeti Értesítő 1968.1—2. számában megjelent „A herendi porcelángyártás előzményei és kezdetei" с munkájából ismerjük. Mind a soproni, mind a szekszárdi múzeum birtokában azonban számos korsót és tálat ismerünk, melyekről csak a közelebbi vizsgálat deríthette ki, hogy azok nem felsőmagyarországi, hanem dunántúli származásúak. A veszprémi múzeum pedig egy fehérmázas céhkorsót őriz a peremartoni külső csizmadia cbhét, amelyet a ráfesett felirat tanúsága szerint Miller Mihály készített 1770-ben a Veszprém megyei Öskün, és a habán edényekre jellemző ún. Van Dyck mintákkal van díszítve. (Nagybákay Péter Veszprémi és Veszprém megyei céhkorsók. Veszprém megyei Múzeumok Közleményei 1965.4. k. 162.1.) Ezen továbbmenőleg mind a 19. sz. második felében a Mágócson működő Bach, mind a szekszárdi Steig mester részint származásilag, de alkotásaik jellegzetes kivitele folytán is igen közeli kapcsolatban állottak a habán edényesekkel (v. ö. István Erzsébet és Mészáros Gyula alapvető kutatásaival). Különösen Bach mágócsi mester készítményei, az alkalmazott dekoráció stílusjegyei, a feliratok tipográfiája, kétségkívül habán eredetre vallanak, míg az alapmáz tejfehér csillogása a legnagyobb technikai készségről tesznek tanúbizonyságot. Itt szükséges újra megemlíteni egy vitatott problémát. Az, amit fentiekben vázlatosan ismertettünk, semmiesetre sem vonatkoztatható a 17. sz. újkeresztény majolikáinak elterjedésére és esetleg feltételezhető befolyására a dunántúli fehéredényességre. Okleveles adatok bizonyítják, hogy a 17. sz. elején, sőt közepe táján is a nyugati- határszéli uradalmakban foglalkoztatottak újkeresztényeket. Ezek között feltehetően előfordultak gelencsérek is. Közülük egynek neve ismeretes — de, hogy ezek a főúri udvartartások számára készítendő fazekas edényeken kívül díszedényeket (majolikát) készítettek volna, erre vonatkozólag sem okleveles, sem tárgyi bizonyítékok ezideig nem kerültek elő. A csávái gelencsér telepek kemencéinek jellegzetes mivoltja arra indította Payr Sándor neves protestáns egyháztörténészt, hogy Csáván (Stoob, Burgenland) keresse a dunántúli habán agyagművesség ősforrását. Ismeretes azonkívül oklevelekből, hogy a fraknói vár akkori új tulajdonosa Eszterházy Miklós, újkeresztényeknek ónt (cin) bocsátott rendelkezésre kályhakészítésre. A Soproni Szemle 1962. 3. számában magángyűjteményből ismertettünk egy fedeles ónmázas kupát a fraknói (Forchtenstein) vár látképével és 1641. évszámmal. Ez azonban még egymagában véve nem döntő bizonyíték arra nézve, 90 hogy a bemutatott díszedény helyben készült-e? Ugyanebből az időből ugyanis ismeretes Dietrichstein bíborostól — a nikolsburgi uradalom birtokosától — egy privilégium levél,amelyet három nikolsburgi zsidó kereskedőnek állított ki, felhatalmazva őket, hogy a soproni piacról „testvéri fehéredényeket" (weissbrüderische Geschirr) hozzanak be Morvaországba, ahol habán kerámia telepek már abban az időben nem működ tek. Történelmi adatokból tudjuk, hogy a habán, helyesen újkeresztény edénykészítő gócpontok a 17. sz. második felében kizárólag Pozsony, Nyírta és Trencsén megyékben alakultak ki. A kuruc harcok lezajlása után kezdődött a visszairányuló emigráció e megyékből Morvaországba és Alsóausztriába, ahol a 18. sz. közepéig egy emberöltőn át virágzott a habán jellegű fehéredényes mesterség. A tömegtermelés lehetősége igen nagy mértékben serkentette a vállalkozó szellemű fejedelmeket és főurakat a fajansz gyárak alapítására. Ennek következményeként jönnek létre: Holicson, Tatán, Weisskirchenben, Proskauban stb. manufaktúrák. Ezekkel a versenyt a tőkeszegény céhes korsós iparosok nehezen bírták. Termelésük oly mértékben csökkent, hogy pl. a visaui fajanszkészítő mesterek együttes korábbi évi 60—70 000 darabos termelése, tizedére csökkent le, s így előbbutóbb kénytelenek voltak beszüntetni a magas művészi fokon álló fehéredények termelését. Később a versenyképesnek vélt privilegizált fajanszgyárak is belebuktak, mert az angol finomfajansz (kőedény) tömegtermelése kiszorította termékeiket a piacról. A 19. sz. elejére a gyáripar forradalmi átalakulása kapcsán a technológia is tökéletesedett, így megteremtődött az olcsó porcelán tömegáru előállításának feltétele. Ezidőtájt differenciálódott a kőedény és porcelángyártás, amely mindinkább elveszítette műipari jellegét. Szükséges ez alkalommal érinteni néhány kérdést a dunántúli fehéreedényesség és a habán kapcsolatok problematikájából. Elsősorban különbséget kell tenni a 17, 18 és 19. sz. műiparának története között. — A 17. századból vannak ugyan okleveles adataink arról, hogy új keresztények dolgoztak a dunántúli nagybirtokokon de mint fentebb hangsúlyoztuk, semmiféle bizonyítékunk nincs arra vonatkozólag, hogy közöttük szereplő gerencsérek fajanszot is készítettek volna. Azok a feltevések, hogy pl. a sümegi vár ásatásaiból, vagy a soproni múzeum gyűjteményeiből ismert emlékanyag a Dunántúlon készült volna, hiteltérdemlően még nem bizonyíthatók. Az óriási mennyiségű északmagyarországi emlékanyag éppen arra is mutathat, hogy azokból kereskedelmi úton kerültek az újkeresztények edényei Sopronon keresztül a dunántúli főurak birtokába. — Kozák Károly „Évszámos habán kancsók és kétfejű sasos kályhacsempék a sümegi várból" (Veszprém 1964) c. dolgozatában több helyen azt állítja, hogy az edények a közelben készülhettek csak. Megállapítása egyáltalán nem tartható fenn mindaddig, amíg a habán műhelyeket módszeres régészeti kutatással fel nem tárják. Különösen vonatkozik ez a kék alapmázú edényekre, melyek kiemelkedő művészi alkotások és csak igen csekély számban készültek a sobotisti habánok műhelyeiben. Seny-