A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Berta István: Egy mesterember életútja. Budai József pápai ácsmester emlékkönyve

volna, ha akarták volna, de nem tették, tehát nyugodtan indultunk tovább, nem siettünk, mert tartottunk tőle, hogy lelőnek bennünket. Amikor a lucki út fordulatához értünk, akkor láttuk, arra nem mehetünk, már ott volt az orosz rajvonal. Dél e. 10 órakor indultunk az erdőből, és 11 órára messze hagytuk az oroszokat. 11 órakor egy magas úthoz értünk, és itt találtunk egy bekötött karú és szemű alezredest. Azonnal vonalba parancsolt bennünket. Mi jelentettük, hogy ezredünkhöz megyünk, amire lelövéssel fenyegetett, ha nem megyünk a rajvonalba. Mi tehát megtettük. A legszélsőbb jobbszárnyra mentünk, gyorsan beástuk magunkat, és egyenként a magas rozsvetésben Osztrovec felé megszöktünk. Egy kis patakon gázoltunk keresztül, itt meg egy géppuskás zászlós fogott el bennünket,és mikor megmondtuk, hogy kik vagyunk, azt mondta, parancsa van velünk védeni ezredünk visszavonulását. Ott volt egy régi várszerűen elkészített kb. 20 m. magas orosz földemelkedés, a csúcsban 150 cm. magas erős kőfallal körítve. Ide vezetett bennünket fel. A térképről megmutatta nekünk az osztroveci irányt és parancsolta, hogy mi lent ássuk el magunkat, és elővédjei leszünk a géppuskásoknak. Mi lementünk, de útközben megbeszéltük, hogy ezen alak valószínűen saját szakállára dolgozik, mert semmiféle ezrednek híre sem volt ezen a vidéken. Tehát mi gyorsan beástuk magunkat, és méggyorsabban elszeleltünk Osztrovec irányában. Végre 1/2 1 órakor Osztrovec alá értünk, de tovább nem mentünk, hanem vártuk ezredünket, mert éreztük, bárhonnét jönnek erre, ezen jókarban lévő széles úton jönnek ... Jöttek is arra nagytömegű csapatok inkább futva, mint rémült birkák, de mi nem jöttünk elő az árkokból. Tudtuk, ha él Istvánfi, ezredünk nem fog futni. Két óra lehetett, mikor azon irányból honnand jöttünk, óvatosan közeledni láttuk az oroszokat. Azért nem mozdultunk innét, mert csak erre mehet ezredünk, már más kivezető út nincs. Ha ezredünk el van fogva, inkább mi is fogságba jutunk, legalább velük leszünk. Az oroszok közelebb-közelebb jönnek, de már magyar katonák egyáltalán nem jönnek, és megállapítottuk, hogy azt a kis zászlós géppuskást mindenestől már elfoghatták. Végre délu/tán/ 1/2 3—3 órakor messziről, a malini erdőktől jobbra az úton méltóságosan bontakozik ki egy magyar csapat, nem nagy de nem is futva. Kettes rendben jöttek. Mi még nem is ismertük messziről, hogy honvédek, vagy közösök, de tudtuk, hogy ezeket várjuk, mert nem futnak. Az oroszok már 200 lépésre lehettek tőlünk, látszott, hogy a falut közre fogják, de mi nem jöttünk elő. Végre a község alá, hozzánkig érkezett a csapat. Nem csalódtunk; Kiugráltunk és jelentettük Istvánfy alezredesnek bejöttünket. Szívesen fogadott bennünket és örült, hogy minden parancs nélkül a közeli ellenség dacára bevártuk. Azonnal a faluba vonultunk a főtérre. Itt megálltunk, és tiszti jelentést rendelt el Istvánfy. Megható volt, amikor egy idős népf/elkelő/ sz/ázados/ jelentette, háta megett egy altisztre mutatva síró szemekkel, vonagló ajakkal; alezr/edes/ úrnak alázattal jelentem : századom puskalétszáma 1 ember. Egy főhadnagy pedig, akit mindannyian szerettünk, talpig derék embernek ismertünk minden tekintetben, amikor a jelentést elvégezte, Istvánfi leköpött, mondván: örüljön, hogy ily olcsón szabadul, mert mint gyáva ember tiszt létére nem golyót, de kötelet érdemel; takarodj és várd be sorsodat. Ekkor tudatta velünk, hogy egész ezredünk a 4400 emberből leolvadt, telefonista és utászokkal együtt 170 emberre. A hiányzóknak talán 5—6 %/-a/ mint sebesült elmentek, de a 90—95 %/-a/ a haza védelmében örök álomra hajtotta fejét; fiúk ha valamikor haza mehettek, mindig kegyelettel és hálával gondoljatok elesett testvéreinkre, és soha el ne feledjétek, amit a mi önfeláldozásunk megmenthetett volna, a rosszakaratú hanyagság és kapzsi tehetetlenség következtében mindent de mindent elvesztettünk, csak önmagunkban levő hitünk tart még bennünket. Fiúk most indulunk, de senki a futást meg ne kezdje, mert azonnal lelövetem. Az ellenség itt van, talán már ki sem tudunk előlük menni. De nagyon jól tudjátok, az önérzetes visszavonuló csapat nincs oly veszedelemben, mint a gyáván futó. Kettes rendek, jobbra át, indulj ! A községben felhalmozott raktárak már mind égtek, nagyon szép látvány volt némelyik cukorral meg töltött ház égése. Az óriási hőségtől a cukor olvadt, és mint sűrű massza az épületből kiömlött, és folyton égve, ami útjában volt, saját égő masszájával elöntött és meggyújtott. Egyre másra robbantak és égtek a muníciós raktárak. Amint parancsra indultunk, az utánnunk jövő oroszok nem tudták mire vélni a mi szabályos belépésünket kettes rendbe. Persze ez meglehetős zörejjel jár, és ugyancsak eregették ránk a fegyver záport, mi pedig nem akartuk tudomásul venni, hogy nekünk szól. Lehet talán szégyenükben beszüntették a tüzelést. Közülünk két ember lősebet kapott, magunkkal vittük, nem hagytuk őket. Hanem mindannyian meg voltunk rendülve. De nem az oroszok közelsége miatt, hanem az alezredes magatartása a főhadnaggyal szemben. Mi még nem tudtuk, mi történt. Későbbi időben tudtuk meg, egy fontos helyet, melyre Istvánfi rendelte, amint emberei tömegesen vesztek, nem látván áldozatának igazi célját, s/aját/ felelősségére állást cserélt, hol emberei jobban védhették magukat. Állítólag ezen cselekedete az egész ezredre káros következménnyel járt. (11—15 old.) A támadás illetve az előrenyomulás a leggyorsabb tempóban haladt előre. Estélig minden rendben ment. Amikor az est leszállt, már homályosan lehetett látni. A frontról jobb kéz felől ijedt hangokat hallottunk, majd kétségbe esett ordítás jelezte hogy valami baj van. A 314-es mint mi nagyobb részt öreg román és tót népf/elkelők/-ből állott, ezek a homályban egymást oroszoknak vélték, és ijedten visszafelé jöttek. Gyorsan ott termettek a közeli magyarok, hogy megnyugtassák őket, de hiába. Az ő beteges félelmük átragadt az egész frontra, mindannyian futásnak eredtek visszafelé, a nyugodtan gondolkodók nem tudták ezt megakadályozni, de ők ott maradtak, remélvén, hogy a futók vissza lesznek vezetve. Én magam is körülnéztem, de az osztagomból már csak egy futó embert láttam. Merre mentek ? A vonalba? vagy ők is futottak vissza? Vérfagyasztó jelenet volt ez. Az oroszokkal szemben egy maréknyi erő, bent pedig, mint a gondolkodás nélküli állatok, — a futók tömege robogott mindenütt hátrafelé, málhás lovakkal jelentőlovakkal összevegyülve. Rögtön utászi kötelességemre gondoltam, és siettem csoporttól csoporthoz, hogy mieinket feltaláljam. Végre 26 társamat megtaláltam. Hol van, nem láttátok alezredes urat? Nem volt a válasz. Mivel védett hely volt, ajánlottam, ők maradjanak, én alezredes urat megkeresem. Azonnal felmentem azon hullám tetejére, amelynél állottunk, és Istvánfit találtam ott, amint erőlködött a csapatok feltartóztatásában. Azonnal ott termettem és jelentem, hogy 27(-en) együttesen parancsait várjuk. Hát fiam rajvonal és aki felszólításra nem engedelmeskedik lelőni azonnal. A parancs a tüzéreknél van már és ők is tüzelik a futókat. Társaimmal azonnal parancs szerint rajvonalat csináltunk, és feltartóztattuk a futókat. Igaz, hogy nehezen ment, mert az egyik tömeget megállítottuk, mindenképpen megnyugtattuk, elkaptuk a másik tömeget azalatt az előbbiek már ismét megléptek. Végre mind együtt voltunk utászok, és a fegyvert készre vágva élünkön az alezredessel megtörtük a futók ijedt tömegét. Feltartottuk. Azonban a sötétség dacára az oroszok is észrevették a pánikot, mert még mielőtt vonalainkat újból megerősíthették volna, támadásba kezdtek vonalaink ellen. Egyidejűleg irtózatos tűz alá vették gyülekező helyünket. Most már a futók is elszántan vetették magukat az ellenség elé, de már minden hiába. A kint maradtak vagy meghaltak, vagy elfogattak, és az ellenség támadása oly lendületet vett, hogy minden akadályt elsöpört útjából. Az ütközetben résztvevő minden csapatnem érzékeny veszteséget szenvedett, és az előrenyomulásból megszerzett távolságból legalább 20 km el volt veszve. (22—23 old.) Végre, úgy aug. 5—6-án megérkezett a várva várt erősítés. Mi régi emberek csupa friss embereket vártunk, és íme anynyira elsanyart(sic) lecsigázott emberek jöttek, hogy magunk is megsajnáltuk az ő tehetetlenségüket. Természetes a rég nem látott hon után érdeklődtünk, és hogy nem e hallottak (sic) valamit, hogy ezen embertelen mészárlásnak már lesz e vége. A magas úri passzió elérte-e már vágyait elég e neki az a sok vér amit felhabzsolt, s azon sok ember családostól, akiket az étvágyuk megevett. Egyik másik lemondó remény205