A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Berta István: Egy mesterember életútja. Budai József pápai ácsmester emlékkönyve

telenséggel intézte el. Igen megszűnt a háború annak, aki meghalt. Volt ki hozzá tette, mindaddig míg millió emberek elszenvedik az éhínséget hosszú időn keresztül, ugyan akkor köztük néhány ember szemük láttára gazdag ebédet vagy vacsorát fogyaszt, és semmi nem mondja ezen embereknek, hogy ez igazságtalanság, nem lesz addig vége. Természetes — nem igen mutattuk meg az ilyeneknek, hogy mi magunk is csak így gondolkodunk. A fent jelzett erdőben maradtunk aug. 21-ig, amikor is egy cseh fapipát kaptam szer/etet/ adományként (Ferenc József szül napja alkalmából.) Aug. 23-án egy nagy puszta helyen ütöttünk tábort. Itt azonnal a tiszti födözékek építéséhez és a front megerősítésén levő munkához láttunk. Aug. 25-én az orosz támadott, nagyon erős ágyúzásba kezdett a vonalaink ellen, amely reg/gel/ 8 órára rettenetes pergőtűzzé fejlődött, 9 órakor már felszereltünk, mert tudomásra jutott, hogy vonalainkból az orosz a legénységet elvitte 1 órakor parancs jött: az utászok azonnal kimennek a legénység pótlására a tüzvonalba. Azonnal a tűzvonalba mentünk a mély födözékeken és futóárkokon keresztül. Amikor egy parancsnoksági födözékhez értünk, Barna Gábor alezredes jött hozzánk, nagy beszédet tartott nekünk, amelyben utalt arra, hogy az ezredből már csak mi menthetjük meg a megmenthetőt. Azonnal egy fiatal hadnagy (géppuskás, Ibolya nevű) jött hozzánk, pár száz lépésre még elvezetett bennünket, az állásba, és egyszerre kutyakorbáccsal kergette ki az embereket a futóárokból a sík mezőre, s ezen szavakat ordítozva. Kutyák el ne mozduljatok onnét, mert embereimmel rostává lövetlek benneteket! A mi legénységünkből egy lelket sem láttunk, teljesen magunkra maradtunk, szemben az oroszokkal, akik a mi régi állásainkat sietve építették át. Szerszámaink voltak, tehát azonnal kis gödröket ástunk magunknak, hogy némileg védve legyünk a puska lövegek ellen. Rettenetes órák következtek. Az oroszok kegyetlenül verették a környékünket. A gyalogsági tűz is rémséges volt, és mi utászok még azt sem tudtuk, hogy mindannyian együtt vagyunk-e. Du. 4 órakor búcsúztam Domonkos Elek, osztagunk egyik régi emberétől, aki kézlövést kapott. Ez a kissé nehézkesen gondolkozó csallóközi fiú, ki a katona életnek (velem együtt) nem örülhetett kézfejlövést kapott. Egyetlen ember, kit az osztagból idejöttünk óta láttam. A szörnyű forróságban azt hisszük, talán megveszünk a szomjúságban. Úgy látszott, számunkra megszünnt a világ minden élete. A 150 m. levő ellenségen kívül nem törődött többé velünk senki, és mi sem láttunk semmit és senkit. Végre alkony előtt egy fadarab hullik hozzám, rákötve egy noteszlap, s ráírva; írd föl nevedet s add tovább, ha utolsó vagy, vissza. Már páran voltunk rajta. írás után tovább adtam, másik gödörbe dobtam. Ezenközben tapasztaljuk, hogy minket nem annyira ver az orosz, hanem sokkal hosszabbakat lő, hamar megvolt a magyarázat is. Fejünk felett minden irányból felváltva gyalogsági lövések füttyögnek. Mindjárt tudtuk, hogy a mieink ellentámadásba mentek, s ha itt maradunk többé nem tudjuk magunkat menteni. Oldalban 10—14 lépésre van egy futóárok ha nem dűlt össze, ha addig lehet; talán aztán lehet (sic). Ekkor hullott be ismét a fadarab másik papírral, és ráírva: nyolcan vagyunk csak altisztek sincsenek s két tűz között vagyunk. Óvatosan mindenki egyenkint a futóárokba másszon, aláírva Sinkó tizedes (továbbadni). Továbbadtam s óvatosan felfeküdtem a partra s csúszni kezdtem a futóárok felé. Már 6-ik, voltam, ki megérkeztem. Végre mind együtt voltunk, nyolcan Mindannyian üdvözöltük egymást, és röviden megbeszéltük, hogy hátra megyünk. Úgy látszott, hogy nem törődtek az előbbi menekülésünkkel az oroszok, mert rostává lőhettek volna bennünket. A futóárok védelme alatt mentünk tovább. Nemsokára egy helyre értünk, ahol a lövegek nagy darabon betemették az árkokat. Innét kikémleltük, hogy merre kezdődik ismét az ép futóárok. Ezután ismét felfeküdtünk a partra és a futóárok felé kúsztunk. Hamar odaértünk, mert csak pár lépésre volt. Azonban majdnem itt vesztünk. Egy szakasznyi ember volt itt a mi ezredünkből, akik már délelőtt menekültek ide a meglehetős mély s magas partú árokba. Naj pápai műtrágyagyári alkalmazott 206 törzsörm/ester/ vezetése alatt voltak. Le kell őket lőni, mert elárulnak bennünket az ellennek; ezzel fogadott érdemes földim bennünket. Ő nem ismert meg engem. Mi tovább kúsztunk, nem mertünk itt lemenni, félvén a mieinktől. Az oroszok irgalmasabbak voltak, nem vettek rólunk tudomást, s nemsokára ismét a futóárok védelmébe jutottunk. Itt már szabadabban mozoghattunk mindannyian. Mindannyian el voltunk keseredve, mert beláttuk, hogy csak azért dobtak a rajvonalba minket, hogy mások addig megmenthessék a bőrüket. Istvánffy alatt sosem lehetett ilyesmit tapasztalni, mert ő az utolsó emberig helytállt. Nemsokára megértettük az újabb helyzetet. A német hadsereget láttunk magunk előtt rajvonalba, amint nyomult az orosz felé. De azonnal felismertem a hadvezetést, és mennyire más mint a mienk. A rajvonalakat a tisztek egy kis pálcikával irányították, higgadt nyugalommal, mintha csak otthol lennének messze az ellentől. Náluk lehetnek hősök, mert egyforma értékű az ember élet. Nem tapasztalhatják mint nálunk, hogy csak honvéd előre tisztek hátra a biztonságba. Istvánfi alatt ezredünknél is így volt. Most azonban már minden másképp van. Nemsokára egy német főtiszt megállított és igazoltatott bennünket. Sinkó tizedes helyett Hoffmann Ferenc mint németül tudó beszélt vele. Amikor meghallotta honnét jöttünk, s meddig voltunk ott, mindannyiunkkal kezet fogott. írást adott vezetőnknek, s megmondta merre van ezredtörzsünk. Nemsokára találkoztunk Buday József asztalos és Német László kőműves földimmel, előbbi sz/akasz/v/ezető/ utóbbi tizedes volt nálunk utászoknál. Meglehetősen jóba voltunk, mint földiek, de nagyobb bizalommal voltam minden idegennel szemben, mint velük. Rettenetes csillag éhesek voltak, és mint ilyenek a hozzájuk osztott korosabb emberek, csak figurák voltak kezükben. Amikor találkoztunk egy kidőlt vastag fa tövében üldögéltek az árokban. Hozzánk csatlakoztak, és kigúnyoltak bennünket, hogy miért nem előbb jöttünk már el, hisz tudhattuk, hogy semmiféle parancs oda nem juthatott volna. Végre kijuttotunk a tűzvonalból, és mieink után érdeklődhettünk. Közben újabb és újabb német csapatok érkeztek az erdőn keresztül. (31—34 old.) 27-én parancskiadás, amelyből megtudjuk, hogy ezredünk: utászok és egész tüzérséggel együtt 85 ember. Akiket még mi is kint hagytunk 25-én, azokból talán egy-két ember jött vissza, míg a többi fogoly vagy halott. De megtudtuk, hogy amikor az oroszok el akarták vinni a mieinket 25-én dél e. 11 órakor saját tüzéreink oroszokkal magyarokkal vegyesen mind agyon verette. Megutáltam az egész mindenséget, habár hős nem voltam, élt bennem annyi hazaszeretet eddig kötelességemnek tartottam a közjóért erőmhöz mérten kivenni részemet a háborúból, dacára annak, hogy legnagyobb gyalázatának tartom műveltnek önmagát valló emberiségnek. Elhatároztam, lehetőleg azon leszek, hogy a frontról belső szolgálatra kerüljek, csak alkalmat vártam. 28-án Szurmai tábornok látogatott meg bennünket, de minden kül/önleges/ katonai parádét mellőztetett. Egy emelvényről tartott hozzánk beszédet, amely inkább volt ránk becstelenítő, mint lelkesítő. Többi szép szavai közt ezek kapták meg figyelmemet. Ti disznócsorda, te csürhe had vedd tudomásul, meg ne add magadat, az ellenségnek, mert a tüzérségnek parancsot adtam, hogy azokat, akik megadják magukat, lőjék halomra. Úgy fogtok járni, mint 25-én az a ronda banda, kiket a tűzőrök mind agyon verettek; takarodjatok. Meg voltam semmisülve. Nagyobb ellensége a hazának, a népnek a magyar, mint bármely idegen, (35. old.) Szept. 15-én a gyűjtő kórházból vöröskeresztes vonatokkal útnak indultunk hinterlandba. Hogy merre jöttünk és hol jártunk, sosem tudtam megérteni, két napi vonatozás után állapodtunk meg Jaroszlauba. Nem tudom mi történt velem, addig beteg voltam, de valami rosszabbul nem, pláne lázam semmi nem volt. Hanem most kicseréltek; 16-án éjjel érkeztünk meg, és egy nagyon tiszta és kényelmes helységet (szobát kaptam). Egy kis lengyel nő orvos kezelt. Nem ismerem a lengyel nyelvet, mert hisz semmi idegen nyelvet