A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Cserny Margit: Adatok Veszprém megye 1848–49-es történetéhez

elvétele, legelőhasználat megszorítása, az urasági birkák szerfeletti szaporítása, túlzott robotkövetelések, faizás megtagadása, jobbágyföldek elvétele, amelyek helyett kisebb, silányabb telkeket osztott az uradalom. A jobbágyok létét veszélyeztető jogtiprások ezek, de az ítéletek ritka esetben marasztalják el az uraságot, inkább a jobbágyot intik terhei alázatos viselésére, hogy „...földesuruknak, mint gondviselő Attyoknak engedelmesek legyenek". Bőséges levértári anyag található ezekkel kapcsolatosan. Az a tíz pontos úrbéri per, amely a tihanyi apátság és a tihanyi szerződéses jobbágyok közt folyt, a jobbágy-földesúr ellentéteknek szinte minden megnyilvánulását tükrözi.

6 Az idézetthez hasonlóan sok periratból kiderül, hogy a megye vezetői megvédik a hozzájuk folyamodó jobbágyokat az úriszékkel szemben. A földesurakból álló úriszék sérelmezi is ezt. Pl. „.. .helytelenül történt az, hogy Törvény Székük által az Úri Szék elmellőzésével, mellynek mint első Bíróságnak az ítéletek végrehajtására bírót kiküldeni hatóságához tartozik, az ítéletek végrehajtására Szolga Bíró rendeltetett ki."

7 A majorsági gazdálkodást folytató nagy uradalmak és jobbágyaik között még számos ilyen per, panasz húzódott. * A latifundiumok mellett a közép- és kisbirtokos nemesség erősen háttérbe szorult. De emiatt is jobbágyaik sorsa roszszabbodott, akikre az egyre nehezebb helyzetbe kerülő kisebb birtokú urak mind több és több terhet hárítottak. Gyakori volt a megyében, hogy a fokozódó, szinte elviselhetetlen kizsákmányolás elől nemcsak a zsellérek, hanem a jobbágyok is a nagybirtokokra húzódtak, ahol valamivel jobb megélhetést reméltek. Levéltárunk sok olyan periratot őriz, amely jobbágyszökéseket tárgyal. Kitűnik ezekből, hogy az elvándorlást a középbirtokosok igyekeztek mindenképpen megakadályozni. Az ítéletek szerint ez a törekvésük sikerrel is járt: mind a nemesi, mind a királyi bíróságok kötelezték a nagy uradalmakat a szökött jobbágyok visszaszolgáltatására — nyíltan is kimondva, hogy az adóalap megtartása érdekében. Sok jobbágy — különösen a fiatalabbja — úgy próbálta a visszatoloncolást elkerülni, hogy az ország távolabbi részeire bujdosott. A megyei, városi jegyzőkönyvek tele vannak ezek köröztetésével. A jobbágyok tarthatatlan helyzetét, vele egész gazdasági életünk romlását legjobbaink útmutatásai nyomán egyre többen felismerték, és egyre növekedett a reformokat követelők tábora, akik az ország gazdasági életének átalakítását, a feudális birtokviszonyok megszüntetését tűzték ki célul. Az 1832—36-i országgyűlésen már értek el eredményeket. A hosszú fuvar eltörlése kedvező volt a jobbágyokra, akiknek terhei közt ez igen súlyos tételként szerepelt. Az ilyen hosszú fuvar ideje alatt a jobbágy kénytelen volt a maga kenyerén élni, napokig távol lenni családjától, gazdaságától. Szekere tönkrement az irgalmatlanul rossz utakon, állatai leromlottak. A törvény azonban nem mindig érvényesülhetett a földesúr önkényes eljárása miatt. A tihanyi apátság még a következő évben is végeztetett hosszú fuvarokat. Az aszófői 1837-es robottabellából idézve: Varga János Jobbágy hoszszúfuvar teljesítéséről szóló kimutatás : „Tósokra 6 nap Veszprémbe 4 nap Pápárul üres hordót hozott 3 nap Gyűjtött Apátiban 3 1/2 nap kaszált Apátiban 3 nap kasznár urat hordozta 3 nap fazekas legényt hozott " itt megszakad a felsorolás. A kilenced megválthatóságának kiszélesítése szintén jelentett némi könnyítést, valamint az a rendelkezés, amely szerint a természetbeni kilencedet a termés betakarítása után 3 nappal — illetve ez időn belül — köteles a földesúr átvenni. Eddig sok panaszra adott okot, hogy a részelés hetekig elhúzódott, de amíg meg nem történt, a jobbágy a maga részét sem vihette haza. Gyakran éhezett a jobbágycsalád, míg munkájuk gyümölcse a tarlón rothadt. 126 Haladó reformereink már ekkor harcot indítottak az örö kváltságért is, de ez a harc csak az 1840-es országgyűlésen vezetett némi sikerre. Azonban az örökváltság törvénybeiktatása nem hozta meg a várt eredményt. Elenyésző volt azoknak a jobbágyoknak száma, akik képesek voltak magukamegváltani; másrészt, mivel az örökváltságot közös megt egyezéshez kötötték („önkéntes örökváltság") voltak, akik azért nem szabadulhattak, mert földesuruk nem engedte el őket. Minthogy a jobbágykérdés megoldatlan maradt, nem enyhült a feszültség jobbágy és földesúr között. Inkább fokozódott a jobbágyok ellenállása, amely megyénkben ugyan nem ért el nyílt megmozdulásokig, de az úriszéki perek számának felszökkenése jól tükrözi az ellenállás megerősödését. A leggyakoribb ezekben a perekben a robotmegtagadás, kilenced, tized, cenzus meg nem fizetése. Emellett láthatjuk a jobbágyság eladósodását, elnyomorodását az úriszékhez tömegével beadott keresetekből, panaszokból, folyamodványokból, amelyeket különféle adósság-ügyek miatt nyújtottak be. Végső pusztulásra került jobbágycsaládok könyörgését olvashatjuk ezekben, adósságuk mérsékléséért, elengedéséért. Több esetben apáról fiúra maradt adósságokról van szó, amelyekből az utódok sem tudnak szabadulni — jelzik ezek is a jobbágyság folyamatos szegényedését. A jobbágyság eladósodásának szomorú példája Bankhard János vöröstói lakosnak a nagyvázsonyi úriszékhez beadott folyamodványa. Ez a szegény ember kénytelen volt szőlőjogát eladni, hogy terhesebb adósságaiból szabaduljon. De a vevő csak „csippel-csoppal fizető ember", emiatt nem tudja ő sem törleszteni adósságát, a kamat csak növekszik; megkapó kifejezéssel él: „.. .az interes egy tálból eszik velem". Kéri az úriszéket, hogy szorítsák a szőlővevőt az 1138 forint 57 krajcár megfizetésére, vagy számolják az összeget annak az adósságába. Amint az odamellékelt adóslevél mutatja, az úriszék ez utóbbi szerint ítélkezett.

8 A levéltári anyag nyomán világosan elénk tárul a feudális viszonyok korukat túlélt, tartahatatlan volta, fejlődést gátló szerepe. A jobbágyság azonban kezd eszmélni. Felbecsülhetetlen érdeme van ebben megyénk szülöttének, Táncsics Mihálynak, aki fiatal éveit is itt, szűkebb hazájában töltötte. Mint segédtanító a megye több községében működött, már ekkor terjesztve eszméit a nép szabadságáról, felemelkedéséről, a földhöz való jogáról. Táncsics radikális földrendezési terve az akkori viszonyoa között még nem volt megvalósítható. Ismeretes, mekkork ellenállást váltott ki — főleg a nemesség két szélső rétege, az arisztokrácia és a bocskoros nemesség részéről — nagy reformereink polgári átalakulását célzó programja. „Szabadság és tulajdon!" hirdeti Kölcsey. — Jus proprietatis (birtokszerzési jog), törvény előtti egyenlőség, közteherviselés a három sarkalatos pontja Széchényi reformtörekvéseinek. Ezeket, mint fennmaradásunk feltételeit szabja meg: „Hunnia minden lakosainak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; 9 milliónak ezentúl is abbuli kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre."

9 A közteherviselés behozásának első lépése lett volna a. háziadó általános fizetése. Évek óta folyt miatta a küdzelem. Az 1843/44-es országgyűlésen közel állt már a megvalósuláshoz, végül a főrendiház és az alsótábla huzavonája után elvetették. Pedig törvények írták elő, hogy „a megye által elrendelt házi költségeket minden nemes, legyen úr, vagy pap, vagy akárki, aránylag fizetni tartoznak."

10 A háziadókivetés a megyék joga volt, bevételéből fedezték az útépítést, megyei rabok eltartását stb. helyi, megyei ügyeket. A legnagyobb részét azonban az országgyűlési költségek tették — a nemesi követek ottidőzésének fedezésére —, mégis a legtöbb nemes vonakodott ehhez hozzájárulni. A háziadó gyakran magasabb volt a hadiadónál is. Veszprém megyében évi 62 224 Ft-ot tett ki. Egyes megyékben az állami adónak 120%-áig is emelkedett. És ezt a jobbágyok fizette adót milyen gyakran kezelték hűtlenül a megyék urai. Széchenyi írja: „Azon cassa, melly a Ti nyilvános szükségiteket is pótolja s Rátok van bízva, noha ahoz semmit sem fizettek, Nálatok sokszor elolvad."

11 — „a szántóvető állapotja