A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Cserny Margit: Adatok Veszprém megye 1848–49-es történetéhez

nem könnyült, sőt érezhetőleg terhesült; mert ki nem tudja, hány jobbágy marhája — az ő legnagyobb kincse — veszett oda jobb útcsinálás miatt; a házi terhek mennyire nevekedtek, s hányszor olvadtak el, — hogy ne mondjam ellopattak — azok kezei közt, kikrül valami homályost feltenni, Isten mentsen, nem is szabad."

12 Pedig követendő példa is akadt, hogy csak a legközelebbit említsük : A közadózás egyik leglelkesebb propagálója, Csány László 1843. március 24-én írja Bogyay László keszthelyi szolgabírónak: „.. .megyénk becsülete érdekében ne az önérdeket nézzék Keszthely nemesei, hanem honunk java melegítse keblüket. Fenséges a cél, és boldog, ki ennek elérésében eszköz volt. Mi, akiknek keblét a haza iránti szeretet tüze hevíti, nem ingadozhatunk és az adózás közös vállalását a reakció legvadabb támadásai ellenére is keresztülvisszük."

13 Azonban ekkor még erősebb volt a reakció : az azt képviselő gróf Zichy Domokos veszprémi püspök felbérelt bocskorosai — a Forintos-párt — 1843. április 4-én az egerszegi megyeháza előtt tartott gyűlésen leszavazták Deák és Csány javaslatát a közös adófizetésre, sőt agyonveréssel fenyegették őket. Az „adózók" és „nem adózók" közt véres verekedésre került sor. Végül ugyan Deákot és Csányt is megválasztották követnek, de mindketten visszautasították a megbízást. 1846-ban azonban már mutatkozott fáradhatatlan meggyőző kísérleteinek eredménye: 200 zalai nemes, közöttük a mi vidékünkről valók is, önként léptek az adózók sorába. Nem sok követőjük akadt. A közadózás elfogadását végül csak 1848 márciusa hozta meg. * A feudális birtokviszonyok és a jobbágyság helyzetének áttekintése után nézzük a megye iparosodását. Kézműveseink száma 5148. Ez a megye lakosságának 2,49 %-a; tehát korántsem olyan kedvező, mint Fényes Elek megállapítja, aki szerint: „Mesteremberekben szükség nincs, mert Pápán és Veszprémben nemcsak közönséges kézi, hanem ritkább mesteremberek is bőven találtatnak." Sok mesterember van még Palotán, Nagyvázsonyban, Zircen és Devecserben.

14 A szabad iparfejlődést gátló céhkorlátokat megyénkben is kezdik bontogatni. Segítséget adnak ehhez a megye vezetői is. Egy 1847-es közgyűlési jegyzőkönyv szerint: „czéhbe nem álló legényeknek a mesterség folytatása oly kikötéssel, hogy legényt és inast nem tarthatnak megengedtetik."

15 Majd a következő évben: „Czéhbe be nem állott szorgalmas polgár ki a Czéhbeli kiváltságokra számot nem tarthat s egyedül a maga kezére, legény nélkül dolgozik, a kenyér kereséstől el nem zárattathatik."

16 A konkurrenciától tartó céhek elzárkóznak az újabb tagok felvétele elől. A megye több esetben segíti a hozzá panasszal forduló legényeket. így pl. Jánosa Antal bognárlegényt a veszprémi bognárcéh nem engedte remekelni; kötelezték a céhet remek-minta adására.

17 A céhlegények nyomorúsága országosan általános volt. A megyei vezetőség igyekszik támogatni őket. így rendelettel kötelezték a veszprémi mészárosmestereket, hogy legényeiknek adjanak készpénzfizetést. A határozatot csak egy mészárosmester teljesítette, ezért a közgyűlés kiküldte Cseresnyés István főbírót, hogy „az érintett határozat meg nem tartásával terhelt mészárosmestereket a megyei végzések értelmében megbüntesse." A legváltozatosabb és legjelentékenyebb Pápa ipara. Az itteni posztógyár 1600 mázsa gyapjút dolgoz fel évenként, 5 kisebb posztós meg 280 q-t. Papírgyára hetenkint 100 rizsmát termel, ez kb. annyi, mint a pécsi gyár termelése. Van kőedénygyára, két pipagyár; a nagyobbik 55 munkással hetenkint 20 000 különféle cseréppipát készít. A pápai festők évenkint 5200 vég kelmét gyártanak. A továbbiakban szintén Fényes Elek 1847-es „Magyarország leírása" után nézzük a megye többi helységét. Veszprém híres volt a szűr-készítésről, amelyhez a posztót is itt gyártották. Külön „Csapószer" volt a Séd-parton, 18 kallómalommal. A malmok felhasználása jelentős volt már megyénk iparában. A lóval forgatott szárazmalmok és a bakonyi szélmalmok mellett főképpen a gyorsfolyású és állandóan bővizű patakokat hasznosították különféle iparágakban. A megyében nagyszámban volt őrlőmalom, deszkametsző fűrészmalom, emellett az esztergályosok, fazekasok is alkalmaztak vízierőt. Péten pl. már 1813-ban 48 csapó, szűrposztó készítő dolgozott kallómalommal. Öskün 6 ilyen posztós volt. Sólyon papírmalmot hajtott a Séd. A Bakony fája a hamuzsírkészítők, szén- és mészégetők, téglások és fazekasoknak szolgált. r Fát égettek az üveghutákban is : Csehbánya, Németbánya, Úrkút, Pénzeskút és a Bakonybél melletti Somhegy-puszta hutáiban. Cserépedényt készítettek Péten, Szentgálon, ahol a fazekasoknak külön utcájuk volt. Sümegen az edényeken kívül szép zöld-fehér mázas, hengeralakú cserépkályhát készítettek. Herenden az 1839-ben, Fischer Mór által alapított porcelángyár működött. Városlődön 1845-ben Mayer János alapította meg keménycserép- és porcelángyárát, amelynek készítményeit, mint különlegességeket említi meg Fényes Elek : „... az itt készült cserép átlátszó, tüzet is ad, s benne sütni lehet." A gyárat 1847-ben Zichy Domokos szerezte meg, de nem sok időre ékeskedett a grófi koronás védjegy a gyár termékein, mert amikor hazaárulási pere után magánvagyonát elkonfiskálták — 1848-ban — a gyár is állami tulajdonba került. 1866-ban vásárolta vissza az alapító fia, Mayer György. Kartongyár volt Mező-Komáromban és Sümegen, vashámor Hegyesden, késesek Tapolcán és Bakonybélben. A vászonkészítést háziiparszerűen űzték, piacra kevés került belőle. A bakonyiak lent termesztettek, nevezetesen Városlőd, Kislőd, Ajka. A Bakony volt a fafaragás hazája, Csesznek központtal. Itt a keréktalp, járomfa, gereblye, lapát, villa készítése dívott; Bakonybélben csutorát, teknőt, fatálat készítettek a faszerszámok mellett. Ugodon esztergályozó faragók mozsarat, fatányért gyártottak. Szentgálon a kaszanyél- és szerszámfaragáson kívül sok tűzifát termeltek ki és vittek a veszprémi piacra. Könnyen tehették: 32 000 hold erdejük volt. Bányászatról — a szó mai értelmében — még nem beszélhetünk, pedig az adottságok megvoltak. Vörös-fehér-csíkos márványt fejtettek Bakonykoppányban, Szűcsön és Fenyőfőn. Számos kisebb kőbánya is volt, közülük jelentősebbek a hántapusztai és a tapolcafői. Kőszén létezéséről is tudtak. Már Fényes megírja, hogy Jákótól kezdve Gerencsérig, az ugodi, városlődi, ajkai hegyekben található, de nem fordítottak rá elég figyelmet. Pedig Széchenyi a Füreden kelt „Balatoni gőzhajózás" című röpiratában már kiadta a jelszót: „Szenet kell keresni!" — A megyében megindult a kutatás, amelynek vezetője Hertelendy Károly lesencetomaji földbirtokos, Széchenyi munkatársa a balatoni gőzhajózás megindításában. A talált szénből Pestre küldtek mintákat vizsgálatra. Az ajkait bányászásra érdemesnek minősítették, azt is felfedezték, hogy kiterjedt szénlelőhely van Ajka környékén, de a földbirtokosok nem engedélyezték a szén feltárását, mert attól tartottak, hogy a szén lenyomja a faárakat és evvel erdőgazdaságukat károsodás éri. * Az 1840-i statisztika 296 kereskedőt tartott nyilván Veszprém megyében. Ezt sokszorosan meghaladta azonban az idegen kereskedők száma az átmenő forgalomban. Megyénk útjai hazánkban a legjobbak közé tartoztak. Veszprémből 5, Pápáról 6 fő országút ágazott széjjel. Nagy reménnyel várták a kereskedelem fellendítését a balatoni gőzhajózás megindításától. A Kisfaludy gőzös 1846-ban tette meg első útját a Balatonon. A kereskedelem igazi fellendítője a vasút lehetett volna. Ausztriában már javában folyt a vasútépítés, mégpedig az örökös tartományokba,! — Triesztig, Prágáig; az olasz, szász és bajor határig államköltségen. A magyagrországi vasutak építési költségeihez való hozzájárulást a kormány kereken megtagadta. A rendek kí.matbiztosítási törvényt ajánlottak, de a kormány ehhez sem járult hozzá. 127