A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Veszprém, 1969)

Kalicz Nándor: A rézkori Balatoni csoport Veszprém megyében

A rézkori balatoni csoport Veszprém megyében Azért, hogy az ősrégészet megfeleljen céljának és történelmet rekonstruálhasson, feltétlenül szükség van az eddig ismert és felhasznált adatok kibővítésére, eddig nem ismert vagy elhanyagolt források felkutatására, ezek mindenirányú vizsgálatára. Ha valamely terület régészeti kutatása alaposabb volt, akkor ennek eredményei határozottan tükröződnek az ott felvethető történeti kérdések sokrétűségében, a külső és belső összefüggések, kapcsolatok feltárásában, történeti folyamatok megfigyelésében. A régészetileg nem, vagy csak gyengén kutatott területeken a múlt fejlődése halványan, vázlatosan tárul elénk, olykor pedig teljesen ismeretlen marad. Kelet-Magyarországon az őskor korai szakasza, az újkőkor, a rézkor, de még a bronzkor kutatása is aránytalanul nagyobb figyelmet kapott az elmúlt évtizedekben, mint Nyugat-Magyarországon. Számos feltárás alapján Kelet-Magyarországon lehetett legkorábban elkülöníteni az említett korok fejlődési fázisait. Ott lehetett megállapítani azt is, hogy a régészeti kutatások kezdeti idejéből származó és a technikai eljárásokon alapuló kormeghatározások, mint újkőkor, rézkor, bronzkor, vaskor azért maradhattak fenn a mai napig, mivel ezek a fogalmak lényegében a végbement történeti folyamatokkal is megegyeznek. Kelet-Magyarországon a szélesebbkörű kutatás a közelmúltban már a rézkori fejlődést is három részre tudta tagolni,

1 ezzel szemben Nyugat-Magyarországon a rézkornak csak az utolsó szakasza vált ismeretessé.

2 Hogy mi volt az újkőkor végét jelentő, festett kerámiát készítő lengyeli kultúra és a rézkor késői szakaszával párhuzamosítható péceli (badeni) kultúra horizontja között a Dunántúlon, arra nézve a legutóbbi időkig csak találgatásokra voltunk utalva, mivel hiányzott mindennemű forrásanyag. A kutatás igyekezett áthidalni a javarézkori emlékek hiányát. Az a megoldási lehetőség merült fel, hogy a Dunántúlon a későneolitkori lengyeli kultúra továbbélt még a rézkor idején is, a későrézkori péceli (badeni) kultúra élete pedig itt korábban kezdődött volna el, még a javarézkor idején.

3 így a fejlődés hiátusa — legalább részben — látszólag megszűnt ugyan, de ennek a megoldásnak a nehézségei nyilvánvalóak voltak. Ezért csak bizonytalakodva fogadtuk el, hogy KeletMagyarországon az előző, főleg földművelést folytató kultúráktól erőteljesen eltérő, főleg állattenyésztő, rézben-aranyban gazdag s erős társadalmi differenciálódást kezdő népcsoportok kultúrájával egyidőben, a Dunántúlon a helyi fejlődés változatlan formában folytatódott tovább a régi életmóddal és a régi leletanyaggal. Azonban nehéz elképzelni, hogy amikor Kelet-Magyarországon ilyen dinamikus fejlődés, nagyhatású életmód változás ment végbe, akkor a Dunántúlon a fejlődés változását előidéző tényezők ne játszottak volna semmi szerepet. A legutóbbi évek kutatása lényeges fordulatot hozott ennek a kérdésnek újbóli felvetésére és megválaszolására. A magyar régészet nagyszabású vállalkozása az ország régészeti topográfiájának elkészítése. Ennek a munkának a célja, hogy a régészet ismert adatainak felhasználásával, a településtörténeti kutatásokban rejlő nagyszerű lehetőségeket egy-egy területen szisztematikuran feltárja és a régészet számára forrásértékű új adatanyagot szolgáltasson. Mindehhez a fő támpontokat a rendszeres terepbejárások nyújtják. A topográfiai munka a Régészeti Intézet és a Veszprém megyei múzeumok kölcsönös együttműködése folytán Veszprém megyében kezdődött el. A rendszeres terepbejárások először a Balaton északi partvidékén indultak meg 1963—64-ben, Keszthely és Veszprém környékén.

4 A terepbejárások során feltűnt a felszínen gyűjtött leletek között egy újtípusú leletanyag, melyet eddig ismert egyik népcsoport emlékeivel sem lehetett azonosítani.

5 A leletek egyes vonásai halványan a lengyeli kultúrára emlékeztetnek, más vonások pedig a későrézkori badeni kultúrával mutattak némi hasonlóságot, de egyikkel sem azonoságot. A lelőhelyek és leletek gyarapodásával kitűnt, hogy olyan leletanyagot találunk igen sok helyen, amely az említett kultúrákkal való rokonvonások ellenére is határozott önálló színezettel rendelkezik s távoleső lelőhelyeken is egységesen lép fel. Már a terepbejárások alapján meg lehetett állapítani, hogy önálló új horizont emlékeit fedeztük fel. Leleteinek egyes típusai rokonságban állnak Kelet-Magyarország középső rézkorával, a bodrogkeresztúri csoporttal. Már ásatások nélkül is kézenfekvőnek tűnt, hogy a terepbejárásokon talált lelőhelyek új horizontját a kelet-magyarországi középső rézkorral párhuzamosítsuk s ezt a lengyeli és péceli-badeni kultúra közé keltezzük. Ezáltal a korábbi hiátus nagy része, illetve ennek nehézkes áthidalása megszűnt, a későneolitikumtól erőteljesen eltérő újtípusú javarézkori leletanyag a Dunántúlon sem hiányzik. Kelet-Magyarországon a javarézkori népcsoport hagyatékát — első lelőhelye alapján — bodrogkeresztúri kultúrának nevezte el a kutatás. A nagyobb egységekre vonatkozó kultúra elnevezést azért kapta, mert felfedezésének időpontjában közeli rokonai még ismeretlenek voltak, fejlődésében egyedül állt a Kárpát-medencében. Később Szlovákia nyugati felében is felfedeztek hasonlókorú, rokon, de kissé eltérő leletekkel rendelkező leletanyagot. Ezt már nem nevezték önálló kultúrának, hanem a nyitraludányi első lelőhelye alapján, ludanicei csoport elnevezést kapta a szlovák kutatóktól. 6* 8^