A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Veszprém, 1969)

Nagybákay Péter: Megjegyzések Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848) című könyvéhez

A könyv a magyar gazdaságtörténeti szakirodalom nagy nyeresége. Nemcsak azért, mert olyan elhanyagolt szakterületet dolgoz fel, amelyen a szaktudománynak sok évtizedes adósságai gyűltek fel, és ezért hézagpótló, hanem azért is, mert az óriási kéziratos levéltári forrásanyag feldolgozásával és összefoglalásával kísérletet tesz a szerző — a maga sajátos módszere alapján — az ország XVIII—

XIX. századi gazdasági és társadalmi képének felvázolására. Ezek után szeretnénk rámutatni a könyv néhány hiányosságára és szükségesnek látjuk felhívni a figyelmet a szerző sajátos módszerének bizonyos fogyatékosságaira. Mindezek eredendő kiindulópontja, hogy a szerző majdnem kizárólag a központi kormányszervek levéltári anyagára építette fel a munkáját, a helyi forrás és emlékanyag nem állott rendelkezésére. így következésképpen a valóságos élet talajához nem kerülhetett elég közel s ezért a mennyiségileg hiányos adatokból kiindulva az egyoldalú forrásanyag hatására bizonyos sematikus szemlélet alapján alakította ki saját módszerét és vonta le következtetéseit. A könyv legnagyobb hiányossága — amint ez az első átolvasásnál azonnal szembetűnik—, hogy csak a XIX. század első felével foglalkozik részletesen. A szerző ezt tudatosan teszi és érzi is ennek a hiányosságnak a fennforgását. Több helyen utal is rá, hivatkozva arra, hogy éppen a hiányolt XVIII. századi anyagot a központi levéltárak és könyvtárak adatain túl a vidéki levéltárak és gyűjtemények gazdag forrásanyaga jelentősen bővíthetné ki. Ezt egyébként a kandidátusi disszertáció vitájában az egyik opponens, Sinkovics István is szóvátette. Pest és Veszprém megye — a budapesti központi levéltárakban található — XIX. század előtti bizonyító anyagát a kandidátusi dolgozat kéziratában le is közli a szerző. Nagy kár, hogy legalább e két megye XVIII. századi adatainak közreadásával nem enyhíti könyvében azt a szembetűnő aránytalanságot, amely a XIX. és XVIII. század adatainak feldolgozásánál a két század között mutatkozik. Hiszen éppen a XVII. század végének és a XVIII. század első felének céhes fejlődése magyarországi viszonylatban még kifejezetten progresszív jellegű, a haladás irányába mutat, mert időben összeesik a török hódoltság alól való felszabadulással járó gazdasági újjászerveződéssel. Másik jelentős hiányosság, hogy a szerző figyelmen kívül hagyta Klauzál Gábor földművelés-, ipar- és kereskedési miniszter 1848. máj. 20-án 1118. sz. alatt kiadott „felhívására" a megyék által összeállított, a hazai iparvállalkozók vállalatait illető statisztikai összeírás kézműiparra vonatkozó adatait. Ez az anyag — ha nem is található meg összegyűjtve teljességében a Földművelési Ipar- és Kereskedelmi Minisztérium levéltárában — egyes megyéknél — példa erre Veszprém megye — feltehetően fellelhető. A fenti hiányosságok adnak bizonyos mértékben magyarázatot Eperjessy alább ismertetett sajátos módszerének kialakítására, illetve annak fogyatékosságaira. A szerző ugyanis teljes mértékben azonosítja magát a kormányszerveknek azzal az egykorú állásfoglalásával, mely szerint Mária Terézia 1761. évi céhügyi rendelete értelmében, azok a kiváltságlevelek, melyeit ucm a királyi kancelláriától származtak, érvényüket vesztették, sőt a XIX. században a központi kormányszervek még azokat a céheket sem tekintették létező céheknek, amelyek 1761 után nyert királyi kiváltságaikat az 1805., illetve az 1813. évi céhszabályzat értelmében nem újították meg. A gyakorlat, az élet azonban egészen mást mutatott. És ez az a pont, ahol meg kell állnunk. Ez a szemlélet igen sok téves következtetés forrása. Az a körülmény ugyanis, hogy a céhek egy jó része nem hajtotta végre a központi kormányszervek utasítását az új artikulusok kiváltására, egyáltalán nem jelenti azt, mintha ezek a céhek ezzel megszűntek volna, de még azt sem, hogy anyagi erejük annyira megfogyatkozott volna, hogy nem voltak képesek az ehhez szükséges anyagi fedezetet előteremteni. A szerző maga is érzi ennek a szemléletnek az ellentmondásait, amikor a legkirívóbb esetekben (pl. Szombathely, Veszprém és Palota esetében) feltételezi, hogy egyes céhek a régi céhszabályok szerint működtek tovább. Ezt a tényt annál inkább el kellett fogadnia, mert helyenként szemben találta magát olyan konkrétumokkal, amelyek ezt határozottan bizonyították, pl. mikor egy-egy mezőváros vagy falu iparosai egy formálisan már nem létező céhből válnak ki a XIX. század elején (42., 45—46 1.). Mindezek azt bizonyítják, hogy azok a céhek, amelyek nem váltották ki új artikulusaikat, általában tovább éltek, működtek és dolgoztak, saját pecsétjük alatt hivatalosan leveleztek, fennállásukat a földesúri, városi és megyei hatóságok elismerték és megfelelő felügyeletet gyakoroltak felettük. A fent vázolt téves szemlélet áthúzódik az egész könyvön és már abban is kifejezésre jut, hogy ha itt-ott el is ismeri a szerző egy-egy meg nem újított privilégium alapján működő céh létezését, azt csak idézőjelben nevezi céhnek, vagy legjobb esetben illegális céhnek minősíti és az új céhlevél kiváltásának elmulasztásából általában a céh megszűnésére, vagy legalábbis olyan mértékű leszegényedésére következtet, amiből közeli felbomlását lehet gyanítani. Ezzel szemben a céhek nagy része — és éppen elsősorban a legrégibb, legerősebb, legnagyobb létszámú céhek — nem azért nem váltották ki az új artikulusokat, mert már annyira elszegényedtek, hogy nem bírták volna azt megfizetni, hanem azért, mert görcsösen ragaszkodtak régi kiváltságaikhoz. Ezért „vonyakodtak" régi kiváltságaikat a központi kormányszervek felszólítására beadni. Azzal a begyökeresedett, évszázados, középkori szemlélettel állunk itt szemben, amely szerint egy kiváltság annál vitathatatlanabb, annál jelentősebb, annál előkelőbb és annál erősebb, minél régibb. Ezért nem voltak hajlandók a régi, XV., XVI. és XVII. században alakult céhek ősi kiváltságleveleiket beadni és újakkal felcserélni. Ezért tűnik úgy, hogy a Dunántúl nyugati részén és a Felvidéken a XVIII. és különösen a XIX. században erősen visszaesik a céhek száma. De a valóságban nem a céhszervezetek száma esett vissza, hanem csak az új céhlevelek száma nagyon csekély, mert ezeken a területeken tulajdonképpen csak olyan falvak iparosainak merült fel szükséglete új artikulusokra, amelyek csak erre az időre érték el az ipari fejlődés olyan fokát, hogy már 286