A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Veszprém, 1969)

Nagybákay Péter: Megjegyzések Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848) című könyvéhez

Megjegyzések Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686-1848. с könyvéhez Magyarországon a céhrendszer a XIV. század hetvenes éveitől a XIX. század derekáig élt és működött. Öt évszázadon át adott keretet a gazdasági élet egyik jelentős területének, az ipari termelésének. Jóllehet csak az un. kézműipar nemzetközi szervezete volt, gyakorlatilag mégis majdnem a teljes ipari termelést átfogta. Fennállásának idején ugyanis az ipari termelés döntő volumene kézműipari eszközökkel és munkamódszerekkel bonyolódott le és így csak egyfelől a háziipar, másfelől a XVIII—

XIX. században fokozatosan kialakuló manufaktúra és gyáripar esett hatókörén kívül. A magyar gazdaságtörténeti szakirodalom mégis nagyon mostohán bánt vele. Szádeczky Lajosnak a századfordulón megjelent úttörő, összefoglaló munkáján és a nyomában napvilágot látott művelődéstörténeti tanulmányokon kívül magával a magyarországi céhrendszerrel lényegében azóta sem foglalkoztak. Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon с könyve (1955) ugyanis kizárólag a magyarországi céhrendszer középkori kialakulását és szervezetét ismerteti, Mérei Gyula munkája pedig [A magyar céhrendszer 1848 előtt (1948)] éppen a céhrendszer legutolsó időszakát, felbomlásának körülményeit tárgyalja. Éppen ezért lehet a legnagyobb örömmel üdvözölni Eperjessy Géza 1967-ben megjelent könyvét, amelynek címe: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686—1848. Eperjessy könyve, amely lényegében az 1961-ben elfogadott kandidátusi értekezése alapján került kiadásra, hatalmas, elsősorban az Országos Levéltárban feltalálható, szinte teljes levéltári anyag feldolgozására támaszkodó kutatómunka eredménye. A szerző egyrészt többre vállalkozott, mint amennyit ígér, mert vizsgálódásait nem szigorúan csak a szorosan vett Dunántúl és Alföld céheire és nem csupán a mezővárosi és falusi céhekre korlátozza, hanem—bizonyos tekintetben — kiterjeszti az Erdély nélküli történelmi Magyarország összes vármegyéire és a szabad királyi városokban működő céhekre is. Földrajzilag és fogalmilag tehát sokkal szélesebb szférát fog át. Másrészt azonban időben inkább leszűkíti a határokat, amennyiben a fősúlyt a XIX. század első felére összpontosítja, a XVII—

XVIII. század fordulójával és a XVIII. század első felével viszont aránylag szűkszavúan foglalkozik. Eperjessy a gazdasági és társadalmi fejlődésbe ágyazva a történeti statisztikai módszerek segítségül hívásával vizsgálja a török hódoltság utáni speciális magyarországi céhfejlődést, amelynek jellemzője, hogy kialakulása és bomlása is lényegében a XVIII. században és a XIX. század első felében ment végbe. A könyv először a török hódoltság megszűnése után megindult céhesedési folyamatot ismerteti, majd rátér a céhes szerveződés tájegységenkénti sajátos vonásaira. Ezután az 1761., 1805. és 1813. évi rendeletekkel egyre szűkebbre szabott önállósággal rendelkező céhek feletti földesúri, illetve községi joghatósággal, a céhbiztosi intézménnyel foglalkozik. Igen értékes része a könyvnek a mezővárosi és falusi kézművesek számszerű megoszlásáról írt fejezet, amelyben a szerző az egymástól teljesen eltérő módszerek szerint készült összeírások, statisztikai adatok és feldolgozások szigorú kritikai vizsgálattal megszűrt egybevetésével rajzol képet a XIX. század kézműiparáról, annak jelentőségéről, az iparűzők társadalmi és nemzetiségi megoszlásáról. Külön fejezetet szentel a kézművesek anyagi viszonyainak, majd a céhes mesterek és legények közti viszonyt taglalja. A könyv második része a céhmonopóliummal foglalkozik és részletesen ismerteti a monopólium fenntartásáért vívott küzdelem különböző formáit és irányait, a céhek vallási elzárkózását, a kereskedők és a céhen kívüli kézművesek elleni harcot. Külön fejezetet szentel a kontár kérdésnek. Megvilágítja annak mély gazdasági és társadalmi gyökereit. Behatóan foglalkozik a vármegyék sajátosan feudális és ugyanakkor eredményeiben mégis liberális és haladó szellemű állásfoglalásaival a kontárkérdésben, szemben a központi kormányszervek merev, a fejlődést gátló és az osztrák gyarmatosító gazdaságpolitikát kiszolgáló rendelkezésével. Majd az 1790—9l-es, az 1825—27-es és az 1843—44-es országgyűlés céhügyi javaslatait, a központi kormányszervek céh ügyi politikáját, a Helytartótanács 1847. évi ipari rend tervezetét és az 1848. június 9-i céhszabály módosító rendeletet elemzi. Végül a függelék igen hasznos szómagyarázatot ad az egyes mesterségek latin és német elnevezéséről, befejezésül pedig kb. 1300 magyarországi céhet sorol fel a szerző által összeállított céhjegyzék a XIX. század első feléből. 285