A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Veszprém, 1969)

Mojzer Miklós: A magyar műkincsállomány vidéken

kultúra szinte teljes berendezkedésével, tárgyi emlékeinek történeti sokaságával és tarkaságával együtt. A szerzetesrendek feloszlatása a XVIII. századi eredetű másik legjellemzőbb kulturális rekvizitum teljes felszámolását jelenti s ennek kapcsán a rendi tulajdonú tárgyaknak a fővárosba szállítását és sajnálatosan nagymértékű elkallódását, pusztulását is. A fővárosi magántulajdonú műtárgyak az ötvenes évek elején foganatosított kitelepítések során osztódnak meg : egy részük az országos múzeumokba jut, másrészük szétszóródik, eltűnik. A volt uralkodóosztályok gyors felszámolása hirtelen intézkedésekkel történik és a legkülönfélébb vagyontárgyak roppant szétszóródásával és pusztulásával jár. A magyar műtárgyállomány sorsának ezek az évei a II. József óta következők legszerencsétlenebbjei. 1956-ban a külföldre távozók ugyancsak számos kicipelhető műtárgyat visznek magukkal. E megíratlan és pontosabban fölmérhetetlen tények mellett ugyanekkor Európa egyik legkorszerűbb új műemléki-múzeumi törvénye és a magyar múzeumügy modern megszervezése áll. A tudományegyetemen 1948ban felállított múzeológia-szak a szakemberképzésről, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, majd a minisztériumi Múzeumi Főosztály a múzeumi rendről, az 1949/X1II. törvény az egész ország múzeumi és műkincsállományáról gondoskodik és intézkedik. A kor múzeumpolitikájára az ugrásszerűen megnövelt anyagú és személyzetű országos múzeumok, ezen belül szakosított gyűjteményrészlegek, teljes központosítás, a vidéki múzeumoknak aprólékos, a fővárosból történő irányításajellemző. Az országos múzeumok dotációjukból jelentős műtárgyakat, sőt gyűjteményeket szerezhetnek, mert időközben ezek ára minden eddigit meghaladó mélypontra zuhan. Sok egyoldalúság és hiány mellett átfogó és nagyszabású országos múzeumi program érvényesül, amely a múzeumoknak tekintélyes helyet biztosít a magyar művelődésben. A magyar múzeológia már régebben időszerű és következetes nagy tette 1957-ben a Magyar Nemzeti Galéria megszervezése. Az időközben szétvált műemlék- és múzeumügy a védési törvényt a körülmények folytán eltérő sikerrel alkalmazza. A kitűnően szervezett és hathatós műemlékvédelem mellett a műtárgyvédelmi-múzeumi oldal készületlenebb. A hirtelenül özönné dagadt műtárgyvédelmi feladatokra kevés a mozgósítható múzeumi szakember és a használható fényképész. A nyilvántartási rend hiányos. A jelentéktelen műtárgyárak miatt a tulajdonosok elkerülik a múzeumokat: a védési törvénnyel szemben félelem alakul ki. Ezt a félelmet még egy évtized múlva is sokszor nehéz eloszlatni. Az 1950-es évek második felétől a múzeumi- és műtárgyvédelmi programot és ezek következetességét erősen lankadni érezzük a műemlékvédelemhez viszonyítva. Alaposabb fölmérés hiányában nagyon hozzávetőleges becslésre merészkedve talán úgy vélhetjük, több hasonló értékű védendő műtárgy van még a határokon belül, mint amennyi már védett. A műtárgykincs magántulajdonban maradt része idővel fokozatosan a fővárosi és vidéki értelmiség tulajdonába kerül. Tapasztalataink alapján úgy látszik, hogy az új gyűjtőréteg főleg orvosokból, nagyobb jövedelmű művészekből, jogászokból, kisebb részben mérnökökből sorozódik. Kezdeti jelei mutatkoznak a kisiparosok gyűjtési kedvének. A szó szoros értelmében vett gyűjtő, aki rendszeresen, gyűjteményt kiépítve vásárol, igen kevés van. Az ilyen gyűjtemények majd mind modern magyar művészetiek. Sokan vannak azonban a műtárgytulajdonosok, akiknek egy-két vagy néhány, rendesen különféle műfajú és korú műalkotás van a birtokában. A hazai értelmiség e részének általános vagyoni helyzete és lehetőségei azonban műpiacon eléggé korlátozottak. A műtárgyak nem egy gyűjteménynek, hanem az átlagnál jobb lakásnak, egyáltalán az újraalakuló hazai lakáskultúrának a részei. Vidék és Budapest viszonylatában ez a kultúra igen nagy eltérést mutat. A mai vidéki értelmiség többnyire igen szerény és vegyes ízlésű bútor — s berendezkedési öröksége még az igényesebb és tehetősebb lakásokban is nehezen illeszkedik egymáshoz. Olcsó, hamisan tetszelgő és jó tárgyak ízlés és ítélet, szinte egy magatartás bizonytalanságáról árulkodnak a legtöbb otthonban. Nem kivételek ez alól a kisszerű félszegség alól a fontosabb és reprezentatív jellegű megyei és városi közhivatalok sem. Sajnálatosan sok helyütt látni félreismerhetetlen ízlésbeli képét az öntudatosan boldog kispolgárnak. A magyar „polgári" otthon a fővárosban inkább karakterisztikus, egyénibb. A változások itt többnyire következetesebbek; ízlés és igények magasabbak. Érdekes kultúrszociológiai feladatot vállalna különben az, aki korunk hazai műgyűjtés-történetét kívánná megörökíteni. Azzal a szembeötlő ténnyel kellene számolnia, amelyet irreális tényezőnek nevezhetnénk. A hazai értelmiség műtárgybirtokos része ugyanis javarészt anyagi erején felül, vagyoni helyzetéhez mérten aránytalanul szerez meg műalkotásokat. A ténynek több reális oka is van —, de ezeken kívül egy többé-kevésbé irreális momentum is, amennyiben ez irreális lehet: — a különös luxusnak az igénye. Nem akarjuk persze ezzel a kijelentéssel tagadni a mai egyéni műgyűjtés komolyan kulturális voltát. Egy csak vázlatos összesítésből is kiderül, hogy az egyéni műgyűjtők vagy helyesebben műtárgy tulajdonosok száma a fővárosban aránytalanul, jóval nagyobb, mint vidéken. Jelenlegi és e téren hézagos ismereteink szerint az ország lakosságának közel egyötödét kitevő főváros a magántulajdonú műtárgyakban legalább ötször gazdagabb, mint az egész ország többi része együttesen. Egy múltévi összesítés szerint a budapesti magángyűjteményekben jelenleg mintegy 3200 védett régi külföldi képzőművészeti műtárgy van (ebből kevésszámú a modern külföldi). Ezzel szemben a vidéken magánosoknál csak vagy 400. Az eltérés tehát nyolcszoros a főváros javára. Modern magyar anyagú (10 műalkotásnál többet tartalmazó) képzőművészeti gyűjtemény Budapesten egy évvel ezelőtt 136 volt, vidéken pedig csak 32; az eltérés több mint négyszeres. Iparművészeti védett tárgy a fővárosban magánkézen vagy 7000 védett találtatott, míg vidéken csak 4100-nál nem sokkal több. A műtárgytulajdonosok a fővárosba tömörülnek : 940-es itteni számukkal szemben (a Szépművészeti Múzeum nyitvatartási anyagát érintő tárgyakban) a vidéken csak 107 személy áll; az eltérés csaknem kilencszeres a főváros javára. 280