A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Veszprém, 1969)

Mojzer Miklós: A magyar műkincsállomány vidéken

A háború után a vidéki városok kulturális jelentőségével együtt (a fővároséhoz viszonyítva) hanyatlik műtárgy-állományuk. Az említett számok és arányok az értelmiségnek a főváros felé való gravitációját és a vidék kulturális hátrányát mutatják. Vidéki közgyűjteményeink általános műtárgy-szegénységén aligha remélhetünk segítséget így a vidéki magántulajdonú műkincsállományból a jövőben. Nagyobb távlatokban pedig az országos múzeumok gyarapodását — valutakeretek hiányában — kizárólag a hazai magántulajdonú műkincsállományból remélhetjük. Esetlegesen külföldi barátokkal és adományozókkal is számolhatunk még, amelyre a múltban és a jelenben is vannak vagy lehetnek példák. Az ajándékok azonban örvendetes járulékok csupán: tervezni nem lehet velük. Néhány évvel ezelőtt a vidék elszegényedett voltán az országos múzeumok időszaki kölcsönkiállításokkal igyekeztek segíteni. Két út volt járható. Egyik a Nemzeti Galéria módszere. Ez abban állt, hogy az országos gyűjtemény könnyedén és sokat adott a vidéknek. A másik mód a Szépművészeti Múzeum sajátja: keveset adni, nagyon ritkán, szerényebb dolgokat és csak akkor, ha már igazán elkerülhetetlen. Bár néhány igazán sikerült kiállítást eredményezett mindkét intézmény eljárása — egy ideje végleg bebizonyosodott, hogy az anyag kímélése, a jó publicitás szempontjából messze nem ez a jó megoldás. A Művelődésügyi Minisztérium egyidőben a makett-kiállításokat látszott kedvelni, amelyekből jól hasznosítható vándorkiállításokat remélt. A múzeumi terület más kiadásaihoz viszonyítva az ilyenbe beruházott túl jelentős összegek végül ebben nyújtják a leggyatrább eredményt. Bizonyos, hogy állami omnipotencia és társadalmi felelősség különösen a műkincsállománnyal való gazdálkodásban ellentétes pólusok. Olyan helyzetben, amikor szinte hatósági alapon az állam a műgyűjtő és gondviselője a tárgyiasult kulturális javaknak, egyén és közületek érdekeik körén kívül tudhatják a műtárgy- vagy műemlékvédelmet. A műgyűjtés ekkor állami ügy és feladat, pontosabban az országos múzeumok kiváltsága. Abban az átalakulásban, amely Magyarországon 1948 után lezajlik, évekig az állami pólus teng túl. Visszatekintve elismerhetjük, hogy a nemzeti műkincsállomány szempontjából tán ez az aránylag szerencsésebb — enélkül még több pusztult vagy veszett volna el az ország számára. A magyar múzeológia azonban még jelenleg is e túl radikális gyógyszer mellékhatásaival küzd. Ez annyit is jelent, hogy helyes egyensúlyt igyekszik találni az említett két sarokpont között. A továbbjutásban a legjelentősebb lépés a vidéki múzeumoknak a tanácsok körébe való átadása. Ezektől az évektől a vidéki múzeumok önállósága megnőtt, kiadványaik megszaporodnak, gyűjteményeik nagyobb fejlődésnek indulnak és nem egy vidéki múzeum önálló, nagyigényű, adottságainak megfelelő programmal lép az országos érdeklődés terébe (Székesfehérvár, Eger, Szombathely, Sopron, Pécs). Némely területen a nagyobb vidéki múzeumok a tanácsosítás után, jó munkájuk eredményeként tán előnyösebb helyzetben is vannak, mint némely országos múzeum. A tanácsosítással nagyobbak a lehetőségek egyes magángyűjtemények megszerzésére (Pécs), jobb együttműködés valósul meg a műemlékvédelmi szervezettel és a vidéki gyűjtemények mögött közvetlenebb helyi, társadalmi felelősség és pártolás áll, mint ennekelőtte. Az országos múzeumok érdekén túlnövő fontosságú kérdés, hogy a vidéki múzeumok is építhessenek ki olyan művészi gyűjteményt, amelyekhez kellő alappal rendelkeznek. Előtérben állnak itt a modern, XIX—

XX. századi magyar művészet emlékeivel rendelkező helyek. Az ötvenes évek túladagolt hivatali orvoslásának mellékhatása a titkolt műgyűjtés és az ellenőrizhetetlen fekete-műpiac kialakulása. Az utóbbin — aligha túlzott sikerrel — próbál erőt venni a Bizományi Áruház Vállalat, amelynek leginkább pozitív cselekedetei e téren az árverések. A műtárgy-árak ezeken erősen emelkedőben vannak. E tény egyelőre hátrányos a múzeumoknak, de előnyös és szükséges a magyar műkincsállomány számára. Jelenleg ugyanis külföldre való műtárgycsempészés fogyasztja a műtárgyállományt. A csempészés megakadályozásának a védési törvényen, a hathatós vámőrségen kívül legfontosabb, talán elsődleges akadálya a közelibb külföldi árakat legalább megközelítő müpiaci árak lennének. A hazai verseny ebben talán jobban ki fogja zárni az egyéneket és egyelőre a még erős optimizmussal várt közületeket fogja inkább szóhoz juttatni. Műkincsállományunk fogyását külföldről bejövő műtárgyak ellensúlyozhatnák. Erről azonban egyelőre nem beszélhetünk. Ellensúlyozhatná még e negatívumot, ha hazánk műtárgy-termelő ország lenne. A külföldön eladásra kerülő művekért, mégha csak részben is, műtárgy-ellenértékeket kaphatnánk. A lehetőségek erre nem hiányoznak ugyan, a tények azonban teljesen. Reméljük, hogy az ezirányú próbálkozások eredményre vezetnek. A magángyűjtők bátorítására az 1960-ban hozott lakbérpótlék-mentesítési rendelettel történik pozitív intézkedés. Ennél többet a magángyűjtes támogatására közvetlenül állami részről aligha lehet tenni. Sajnos, egyelőre igen ideális, de remélendő lehetőséget nehezít meg viszont az a magyar vámrendelkezés, amely az országba behozott műtárgyakat 60 %-os értékű vámmal sújtja. Az előbb említett intézkedéssel az utóbbi szándéka mindenesetre ellentétben van. A vidék viszonylagos szegénységén kevés, de nagyobb, jól szervezett és nagyigényű vidéki gyűjteményes kiállítással lehetne még segíteni. Nagyjából és a körülményeinkhez alkalmazva az osztrák múzeumpolitika gyakorlatából lehetne elgondolásokat hasznosítani. Múzeumpolitika, idegenforgalom és teljesigényű tudományos program kitűnő összehangolása válik így lehetővé. Részben és esetlegesen a magyar múzeumi program a tihanyi apátság épületében valósított meg és valósít meg éppen ebből valamit. A vidéki műtárgybirtokos egyénen és múzeumon kívül számolnunk kell azzal a közülettel, amely hazánkban az állam után a legnagyobb műtárgytulajdonos, a katolikus egyházzal. Kisebb mértékben hasonlóan tulajdonos a többi vallás gazdagabb-szegényebb közössége is. Rögtön kitűnik, hogy a vidéki műkincsállomány szem281