A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Veszprém, 1969)

Mojzer Miklós: A magyar műkincsállomány vidéken

A magyar műkincsállomány vidéken Nevezzük egy ország területén található ingó és ingatlan műemlékek és műtárgyak összességét nemzeti műkincsállománynak. Az ingatlan jellegű művekkel Magyarországon 1952 óta a műemlékvédelem, az ingókkal a múzeumi szervezet törődik. Rövid áttekintésünkben foglalkozzunk csak az utóbiakkal. A műalkotások kétségtelenül a legsokoldalúbb emberi produktumok. Születésüket, minőségüket, kulturális jelentőségüket, történeti tanúságukat, esztétikai vonatkozásukat a művészeti tudományok vizsgálják. A tudományos érdeklődés természetesen főleg addig terjed, amíg az élményből mű lesz. Az anyagiasuk alkotás azonban többé-kevésbé, és későbbi sorsa folyamán egyre inkább — műtárggyá válik. Tekintsük úgy, hogy a műtárgy a saját korát és társadalmi alapját túlélő alkotás, amelynek mindig újabb és újabb társadalmi megbecsülés jár. Nagy tömegük, a műtárgykincs egyre fogyó és újakkal növekvő hagyaték. A műtárgyak összesége valamiképp maga is — „társadalom" —, a tárgyak „társadalma". Birtoklásukért verseny folyik: egyén és közösség ugyanis nemcsak emberi, táji, világnézeti, hanem e tárgyakhoz való kapcsolatával is alakítja és találja meg helyét a világban és a történelemben. Ezeken a tárgyakon keresztül kötődünk a legkézzelfoghatóbban személyesen már nem ismerhetett egyénekhez és közösségekhez, illetve részesülhetünk évszázadok vagy éppen évezredek kulturális javaiból. Műtárgyak birtoklása öröm, büszkeség, tanulság, szenvedély, emberi megbecsülés, humanista kultúra, kincshalmozás vagy ösztönös harácsolás —, de mindenképpen és mindenkor luxus. A műtárgy fogalmát végül jogi szempontból az érvényes törvények szögezik le, mint a tárgyi kultúra különleges emlékeiét. A műtárgyak „társadalmának" kisebb és nagyobb változásokat mutató gazdasági vetülete a műpiac. Magyarország műkincsállománya a két világháború között a közepesen gazdag nemzeteké közé tartozik. Az ország nagyságához, lakossága számához, gazdagságához és hányatott történetéhez képest ez a középszer igen előkelő rang. Ez a természetesen viszonylagos gazdagság aránylag újkeletű: az egyházi kincseket nem számítva a közgyűjtemények közül csak a Nemzeti Múzeum tekinthet vissza egy évszázados múltra, míg a fővárosi és vidéki múzeumok alig többre egy emberöltőnél, vagy még annyira sem. Az Osztrák-Magyar Monarchia kora azonban ebben a tekintetben gazdag örökséget hagyott : komoly nemzetközi igényű közgyűjtemény-óriásokat, mint a Nemzeti, a Szépművészeti, és az Iparművészeti Múzeum. Mindegyikük a hirtelen fejlődött és a trianoni béke után kórosan nagynak tűnő fővárosban van. A vidéki múzeumok műtárgyanyaga főleg régészeti ; a művészei rész pedig általában vagy szerény vagy nincs. A magángyűjtemények is elsősorban Budapestre koncentrálódnak. A nagyobb főúri képzőművészeti magángyűjtemények eddig jobbára a fővárosi közgyűjteményekbe jutottak ; egy részük a korszak elején kerül árverésre a fővárosban. Ritka a vidéki nagypolgári gyűjtemény. Ugyanilyen szokatlan jelenség, ha a vidéken élő főpapok egyike-másika gyűjtöget. A vidék potenciálisan azonban nem szegény; vidéki kastélyokban, kúriákban, szerzetesházakban és polgári lakásokban, a templomok padlásán sok kisebb és nagyobb értékű műtárgy, bútor, képzőművészeti alkotás van vagy lappang, amely csak kis körnek hozzáférhető, vagy sok esetben ismeretlen. Rá kell mutatnunk arra is, hogy a XIX. századi magyar vidéki, városi múzeumszervezés elsősorban régészeti érdekű és természetszerűen várostörténeti jellegű múzeumok fejlesztését célozta. Azok a helyek, ahol nagyobb cél is vezethette a helyi múzeumok istápolóit és művészeti gyűjtemények kiépítésére is gondolhattak, az első világháború után elvesznek a magyar múzeumügy számára (Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Marosvásárhely). Kellő dotáció, elegendő érdeklődés és megfelelő szakemberek hiányában a vidéki városok múzeumai ott, ahol ez indokolt is lenne, a két világháború közötti időben alig tehetnek valamit művészeti gyűjtemény megalapozására vagy fejlesztésére; a magánalapítású debreceni Déri Múzeum és az elpusztult anyagú sümegi Darnay Múzeum tiszteletreméltó kivételek. A világháborús károkban a vidéki műkincsállománynak jut a súlyosabb rész. Jelentős múzeumi anyag pusztul el és még súlyosabb károkat szenved a vidéki magántulajdonú műtárgyanyag. A hazai műkincsállománynak vidéken megmaradt része végül tömegével vándorol Budapestre, ahonnan a fordulat éve előtt legálisan áramlik ki az országból nyugat felé. A nagymértékű kiáramlásnak a határok lezárása és az 1949/XIII. műemléki-múzeumi törvény vet véget. A vidék műkincsekbeni elszegényedését azonban nem lehet feltartóztatni. A következő években pusztul el teljesen a XVIII. század óta alapjában háborítatlan magyar vidéki kastély- és kúriális 279