A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Marián Miklós–Szabó István: Adatok az Északi-Bakony herpetofaunájához

4. Erdei út időszakos pocsolyái. Németbánya. — Triturus alpestris LAUR. biotóp (foto Szabó) 4. Die periodischen Tümpel eines Waldweges. Németbánya. — Biotop von Triturus alpestris LAUR. 4. Periodical puddles of a forest-path. Németbánya. — Habitat of Triturus alpestris LAUR. 4. Временные лужи но лоспои дорого. Номотбанья. Triturus alpestris LAUR. биос рода a tavaszi hóolvadás, vagy esőzések után található (5. ábra). E kis vizeknek a kétéltűek szaporodása szempontjából van jelentőségük, amint arra a fajok rendszeres tárgyalásánál még kitérünk. II. Időszakos víziélőhelyek Tócsák. — 40—50 cm mély, olykor egymással összefüggésben levő gólyahíres kis vizek. Széles völgyben, a gyorsan folyó patakról lefűződő régi mederszakaszok részei ezek. Vizükben vastag, rothadó avar van. Partjukon égerligetek és keserűlapu bokrok (3. ábra). Nyár közepétől kezdve rendszerint fokozatosan kiszáradnak, aminek következtében a még tüdős alakká nem fejlődött kétéltűek elpusztulnak. Nagy esőzések alkalmával a patakmedret újra birtokába veszi a víz. A nyári szárazságban idehúzódott kétéltűeket valósággal kiöblíti az átzúduló árvíz. Az alpesi és pettyes gőte, valamint az erdei béka gyakori szaporodó helyei ezek a biotópok (4. ábra). Kátyúk, pocsolyák, levezető árkok. — Időszakos élőhelyek. Nagyobb víz bennük csak III. Nedves élőhelyek Vizes rétek. — Állandóan nedves biotópok. Az Északi-Bakony patakvölgyeinek felső szakaszát sorolhatjuk ide. A keskeny, meredek, erdőborította oldalak között húzódó, magas fűvel, lágyszárú növényekkel borított völgyfeneket a bennük kanyargó ér „tocsogós-vizesen"' tartja. Ez a tény és a völgy lejtőin tenyésző sűrű erdő, mely kevés napfényt enged át, hűvös, párás mikroklímát alakít ki a réten (6. ábra). Az ilyen területek a leveli és erdei béka, valamint a vízisikló kedvenc tartózkodási helyei. IV. Száraz élőhelyek Legjellegzetesebbek a fűvel, vadrózsa, kökény, szeder és galagonya cserjével borított száraz, részben köves hegyoldalak. Ezek a biotópok állandóan szárazak és elsősorban a gyíkoknak nyújtanak szállást. A fajok rendszeres áttekintése AMPHIBIA 1. Triturus alpestris LAURENT! — Alpesi gőte (7. ábra). Lelőhelyek: Németbánya : Vadászvölgy (1963, 1964), Farkasgyepű: Bittva-patak völgye (1964), Kisszépalmapuszta : Barátok útja (1965), Iharkút: Laposak (Papp Jenő 1960), Csehbánya: Keresztnyiladék (Károlyi Árpád — Tall ós Pál 1965). Teljes hossz: hím 68—80 mm, nőstény 79—113 mm. A Farkasgyepűről és Kisszépalmapusztáról származó példányok kisebb termetűeknek mutatkoznak (hím 68—75 mm, nőstény 84—90 mm), mint a Németbányán gyűjtöttek. Színük is általában sötétebb mint az utóbbiaké. KÉTÉLTŰEK A hegységből Dely 1967-ben az alpesi gőtének egy új alfaját (Triturus alpestris bakonyiensis DELY) írta le (DELY 1967). Egyik korábbi tanulmányában gyűjtő-területünkről a kérdéses faj lelőhelyéül Németbányát említi (DELY 1962). Az alpesi gőte hazánkban korlátozott elterjedésű faj. A Bakonyhegységen kívül eddig csak a Bükkből, Mátrából és a Sátor-hegységből ismerjük. Középhegységi állatnak és általában a 600 m feletti régiók lakójának tartják. Mi az átkutatott tájon mindenütt 400 m-en alul gyűjtöttük. Legjellegzetesebb élőhelyei azok a csekély mélységű, vízzel telt teknők, amelyek lefűződött régi patakmeder-szakaszokból képződtek, és 412