A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

példány, leg. Szabó); Herend: Középső Hajag (1967 április 23, sok példány, leg. Papp J.) A lelőhelyadatokból láthatjuk, hogy az alfaj fő elterjedési területe a Bakonyban az Északi-Bakony, csak a Csingervölgy esik a szomszédos Déli-Bakonyba. Különben az alpesi gőte elterjedési területe (22. ábra) Közép- és Dél-Európa (MERTENS—WERMUTH 1960:23—25). A törzsalak (a Tr. alpestris alpestris LAUR.) a Francia Középhegységben, az Alpokban, a német középhegységben és az észak-német síkság több részén él. Feltűnő, hogy a Pireneusokban hiányzik. Az Ibériai-félsziget északi részén az Észak-Olaszországban 1—1, míg a Balkán-félszigeten további 4 alfaját ismerjük. Itt kell megjegyeznünk, hogy MERTENS—WERMUTH (1. c.) katalógusa szinonimizálja a DELY-féle 1960-ig leírt kárpát-medencei alfajokat. Az alpesi gőte a Bakony egyik legnevezetesebb színező montán eleme. Túlzás lenne akárcsak valamilyen megkötéssel is jégkorszaki maradványnak tartanunk, hiszen ezt nem erősíti meg sem a faj elterjedési képe, sem a faj ökológiai igénye. Jelenlegi ismereteink alapján azt állapíthatjuk meg, hogy több európai magashegységben az egyik leggyakoribb kétéltű (felhatol 2700 m-ig), a középhegységek felé ellenben a tengerszintfeletti magasság csökkenésével fokozatosan szórványosabban fordul elő, 600 m-nél lejjebb ritka. Hazánkban a Magyar Középhegység 600—950 m magas részein találták, ill. olyan helyeken, ahol a környezeti (elsősorban éghajlati) viszonyok leginkább kedveznek a montán fajok igényeinek. Szaporodásához — mint a kétéltűeknek általában — feltétlen szükség van kisebb-nagyobb vízre (pocsolya, kerékvágások tócsája, patakok kiöblösödése, stb.). A Bakonyban ugyan kevés a felszíni víz, ami pedig van, az számos esetben karsztvíz, tehát még kánikula idején is igen hideg. Talán (a klimatikus okon kívül) ebben kell keresni az alpesi gőte bakonyi előfordulásának a titkát, tekintve azt, hogy fiziográfiailag meglehetősen különböznek az egyes élőhelyek. Ellenben bakonyi előfordulása megerősíti azt a megállapítást, sőt az adatokból már most kitűnik, hogy ahol gyűjtötték, ott nagy egyedszámban él, tehát gyakorinak tartható. Hovatovább bebizo22. A Triturus alpestris elterjedése Európában (Papp J. nyomán rajzolta Papp Imréné) 22. Verbreitung des Triturus alpestris in Europa 22. Habitats of Triturus alpestris in Europe 22. Распространение Triturus alpestris в Европе nyosodiik, hogy az alpesi gőte az (Északi-)Bakony egyik jellegzetes és ugyanakkor általánosan elterjedt faja. Bombina variegata (L.) (Amphibia: Bombinidae). — A sárgahúsú unka elterjedési, helyesebben ökológiai alapon megítélt előfordulási törvényszerűségéről hosszú ideig az volt a többé-kevésbé egységes vélemény, hogy az a közép- és magashegységekben él. Számos sík- és dombvidéki lelőhely azonban ellentmondott ennek a felfogásnak. SZABÓ I. felismerése (1959:161—169) újszerű (és véleményem szerint kielégítően) ítéli meg ezt a problémát. A sárgahasú unka azoknak a területeknek a lakója (Közép-, Nyugat- és Dél-) Európában, ahol a csapadék eléri az évi 700 mm-t. Majdnem valamennyi magyarországi (és európai) lelőhely ezt tanúsítja. A Bakonyban az Északi- és Déli-Bakony, továbbá a Keszthelyi-hegység évi csapadéka 700—800 mm között ingadozik — és valóban a sárgahasú unka csak ezeken a területeken fordul elő pocsolyákban, kis tavakban, patakok kiöntéseiben. A sárgahasú unka leegyszerűsítve példázza, hogy valamennyi környezeti tényező (esetünkben a csapadék) mennyire tudja befolyásolni egy különben igénytelen állatfaj előfordulását akár egy kistájon is. A Bakony faunájában éppen ezért van jelentősége. Falco cherrug cherrug GRAY (Aves: Falconidae). — A kerecsen Magyarország, illetve a Kárpát-medence egyik legjellegzetesebb sólyomféléje. Hazánkban, és ezen belül a Bakonyban éri el a legnyugatibb elterjedési pontját, tehát tőlünk nyugatra nem fészkel, legfeljebb elkóborol. Areálja felöli a Kárpátmedencétől Mongóliáig és Kínáig terjedő sztyeppterületeket, vagyis a palearktikum tekintélyes részét lakja. Hazánk síksági és dombvidéki—középhegységi lomboserdeiben, továbbá ártéri erdőkben fészkel (PÁTKAI, in BÁLDY—FARKAS—HORVÁTH— KÉVE—PÁTKAI—SZU J—VERTSE 1958:4:31). Sajnos a fészkelők száma annyira lezuhant az utóbbi évtizedekben, hogy egy-egy tájunkon az ott kutató ornitológus páronként tartja számon. Megcsappanása valószínűleg összefügg a fészkelőhelyek megmegújuló zavarásával, illetve az alkalmas fészkelőhelyek számának rohamos csökkenésével az ember különböző tevékenysége miatt. A Bakonyban inkább az erdő fölé kiemelkedő szirtekre, sziklatornyok párkányára fészkel, melyhez — ha nem háborgatják — évről évre hűségesen ragaszkodik (TAPFER 1966:28—30). Tájunkon a következő helyekről közölték fészkelését: 1. A bakonyszűcsi Kőrishegy egyik oldalgerincén, cserfán 1952-ben fészkelt (STUDINKA 1957:315). 2. Rendszeresen fészkelt a bodajki Gaja-szurdok szirtjén („Varjúvár"), az inotai Hidegvölgyben és az isztiméri (várpalotai) Bárok-völgy290