A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

lelőhelyei a következők: II: 4 lelőhely — II/l: Sü­meg—Uzsa, Mankó, Szentendre környéke, Budai­hegység — II 2: Gödöllő, Mátra-hegység, Jósvafő, Zempléni-hegység •— VI 2: Baláta. A Bakonyban •— mint az előző felsorolásból kitűnik — 2 helyről is­merjük: Sümeg—Uzsa környéke és Márkó, mely utóbbi új lelőhely hazánk faunájában. Márkó kör­nyékén, a Menyekéi-erdőben 1963 és 1966 júniusában DIETZEL gyűjtött több példányt (det. DIETZEL & RÉZBÁNYAI). Az ibolyás tűzlepke mint középhegy­ségi faj jelentős a Bakony faunájában. Paleochrysophanus (= Lycaena) hippothoe ssp. sumadiensis SZABÓ (Lycaenidae) (17. ábra). — A havasi tűzlepke — mint magyar neve is sejteti — ritka boglárkafélénk. Areálja ugyan Európa tekin­télyes része, de csak a magashegységekben érzi iga­zán otthon magát. Vertikálisan a régi értelemben vett Lycaena-fajok közül ez hatol a legmagasabbra. „Jellemző reá, hogy a re álján belül csak egyes, sok­szor egymástól távoleső helyeken fordul elő. Ha­zánkban a legritkább előfordulású Lycaena faj" (SZABÓ R. 1956:302—304). Magyarországon eddig az Alpokalján (Noricum): Sopron, Kőszeg, Lentikápol­na — a Kisalföld (Arrabonioum) délnyugati (a Nori­cum-mal határos) szélén: Sárvár — a Bükk-hegy­ség fennsíkján, a Tornai Karszton és a Zempléni­hegységben (Matricum) — Kaposváron és Hetesen (Preillyricum) gyűjtötték, ill. isimerjük előfordulásai (KOVÁCS 1953:95). Hazánkban két alfaja él: a Du­nántúlon a ssp. sumadiensis SZABÓ, a Bükkben a ssp. euridice RÓTT. Míg az első alfaj két nemzedé­kes és lápi növényzethez ragaszkodik, addig a má­sodik csak egy nemzedékes. Űj lelőhelye a Bakony­ban (Matricum) Herend környéke (Presits-malom, Simon-tanya, Szolimán) és Bánd: Miklóspálhegy. He rend környékén 1962—63—65—66 folyamán, a bánd! Miklóspálhegyen pedig 1962 augusztusban gyűjtött Dietzel több példányt (det. DIETZEL & RÉZBÁNYAI). Érdemes megemlíteni, hogv 1962— 1963-ban a nyári nemzedék tömegesen repült a he­rendi Presits-malom körüli lápréteken (Molinietum). Bizonyára előkerül -a havasi tűzlepke a Bakony rnás részéről is (Északi-Bakony!) — mint euráziai magas­hegységi színező elem akkor sem fog veszíteni je­lentőségéből faunánkban. 17. Paleochrysophanus hippothoe ssp. sumadiensis (foto Zeitler) Maculinea teleius BERGSTR. (Lycaenidae). — A zanót boglárlka középeurópai—ikon tin en tális faj, te­hát elterjedési területe felöleli Németországot, Len­gyelországot, Csehszlovákiát, Ausztriát, Magyaror­szágot, Olaszországot, a Balkáni-félsziget északi fe­lét, Romániát, a Szovjetunió európai részét és Kö­zép-Ázsiát. Hazánkban a következő helyeken gyűj­tötték 1/1 : Bátorliget — 1/2 : Magyaróvár — H/1 : Bu­dapest, Balinka, Herend, Várpalota — II/2: Szécsény — VI/2: Balatonföldvár, Kaposvár: Hetes, Lenti­kápolna. Tápnövénye az őszi vérfű (Sanguisorba of­ficinalis), ami már eleve jelzi, hogy a zanót boglár­ka a láp- és mocsárrétekhez (Molinio-Juncetea) kö­tött, hiszen a vérfű itt a legtömegesebb. A felsorolt lelőhelyek közül Balinka és Herend új. Mindkét he­lyen Dietzel gyűjtötte éspedig: Balinka, 1962 au­gusztus 2, sok példány lápréten — Herend: Simon­tanya környéke, 1962 augusztus 21, 1 hím. ,,Ez a faj tőlünk nyugatra, az Alpokban jóval nagyobb szám­ban lép fel. . . Feltételezhetjük, hogy az areas (= te­leius, PAPP) egykor, mikor klímánk hűvösebb és nedvesebb volt, nagyobb összefüggő területen for­dult elő, az éghajlat fokozatos melegedése azonban nyugati irányba és a hegyvidékre való fokozatos visszavonulása kényszerítette. Egyes helyeken azon­ban, ahol tápnövényén kívül klimatikai feltételeit is megtalálja, szűk területekre korlátozva, mintegy re­fuglumokban még fennmaradt néhány populációja" (SZABÓ 1956:261). Szabó R. nyomán tehát bakonyi jelenlétét egy klímára nézve hűvösebb-nyirkosabb korból (atlantikus kor?) ittmaradt fajnak tekintjük, melyet középeurópai montán elterjedése miatt mint montán színező elemet kell kezelnünk a Bakonyban. Caradrina aspersa RBR. (Noctuidae). — Ponto­mediterrán faj (areálja: Közép-Európa déli fele, Dél­Európa, Transzkaukázus, Szíria, Kisázsia). Magyar­országon csak az 1930-as évek eleje óta ismerjük lelőhelyeit (II/l: Budaörs: Csiki-hegyek, Sümeg, Far­kasgyepü — VT/l: Pécs). Sümegen (az öreg-hegyen) 1950 július 24-én BARKÓCZI L. gyűjtött 1 nőstényt. Farkasgyepün önműködő fénj^csapda gyűjtött egy példányt (az 1960-as években) (det. KOVÁCS L.) Mint pontomediterrán faj feltűnik azzal, hogy ha­zánkban 4 helyről ismerjük. Spudaea ruticilla ESP. (Noctuidae). — Szubmedi­terrán faunaelem. Az Alpok déli kitettségű völgyei­nek-oldalainak tölgyes-bokorerdeiben gyakori. Ezzel a megállapítással ellenkezik KOVÁCS L. véleménye, aki szerint "... ez a faj fenyérekre (»Heide«) jel­lemző állat, amely így Fenyőfőn jégkorszak utáni maradvány lehet, s mint ilyen, a terület legérdeke­sebb elemei közé tartozik" (TALLÓS 1958:451). Ha­zánkban ritka, a bakonyaljai Fenyőfőn kívül csak Kaposváron (Preillyricum) gyűjtötték. Az előbbi le­lőhely közelebbi adatait TALLÓS nyomán (1. c.) kö­zöljük: „Fenyőfő homokvidékén az erdőssztyepp-jel­legű erdeifenyvesben 1956 április 14-én fogtam csal­étken. Ebből 3 hím, 2 pedig nőstény." 284

Next

/
Thumbnails
Contents