A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

egymástól. Egészen természetszerűnek keli ezt tartanunk, hiszen a geomorfológia a földfelszín alakulását, a geobotanika pedig a vegetációs viszonyokat tekinti felosztási alapnak. E szempontok ugyan nem függetlenek egymástól, mégis eltérő felosztási eredményt adnak. Ebből következően a Bakony állatföldrajzi képe egy harmadik, az első két beosztástól többé-kevésbé ugyancsák eltérő eredményt fog adni. A növényföldrajzi felosztással szemben ma még távol vagyunk attól, hogy az állattársulások térbeli elterjedését egyáltalán figyelembe vehessük a Bakony állatföldrajzi térképének megszerkesztésekor. A flórisztikai térképhez hasonlóan kizárólag a faunisztikai eredményeket tudjuk szintetizálni, ezt a Bakony térképére kivetíteni és indokolni az egyes területek elkülönülését az ott előforduló faunaelemek analízisével. Elegendő adat és arra alkalmas állatcsoport a pusztán faunisztikai indokolást megerősítheti bizonyos faunagenetikai meggondolásokkal. Általában azonban jelen állatföldrajzi munkánkat faunisztikai és faunaösszetétel-elemzések alapján tudtuk elvégezni. A Bakonyról való állattani ismereteink jelenleg csak ezt engedik meg. A faunisztikai kutatásoknak első célja egy adott területen (pl. a Kárpát-medencében, a Bakonyban) élő fajok felderítése és katalógusba foglalása. A további kutatások a részletes faunisztikai megismerést tűzik ki célul. Akkor ismerjük meg egy-egy faj elterjedését az adott területen, ha lehetőleg valamennyi (vagy legalábbis minél több) lelőhelyét, előfordulását derítjük ki. A részletes és alapos faunisztikai ismeretek engedik csak meg a szóbanforgó terület állatföldrajzi vizsgálatát. A közönséges fajok jellemezhetnek ugyan állatföldrajzi tájat meglétükkel vagy hiányukkal, mégis közismerten az úgynevezett színező elemek megfelelő számú együttesének és pontos elterjedésének ismerete szolgál egy állatföldrajzi terület elkülönítésére. A közönséges, a nagy elterjedésű, vagy egyéb szempontból gyakori fajok mellett a színező elemek felderítése, lelőhely adataik térképezése, viszonylagos gyakoriságuk megállapítása az adott lelőhelyen, a lelőhely növénytársulása, geomorfológiai viszonyai és sok más jelenség együttes értékelése és fajonkénti összegezése vezet el az állatföldrajzi terület-elkülönítés szükségességéhez. Csak mindezek ismeretében tudjuk egyrészt az általában nagy elterjedéssel bíró, úgynevezett alapfauna fajainak, másrészt az úgynevezett bennszülött fajok (endemizmusok), illetve közeli-távoli területekről származó elemek eredetét és esetleg bevándorlási körülményeit és idejét kipuhatolni. Az ilyen komplex szemléletű vizsgálattal elérjük azt, hogy mind területi (tér tényező), mind történeti (idő tényező) szempontból világos képünk lesz egy-egy táj állatvilágáról. A Bakonyban természetszerűen a szárazföldi jajok uralkodnak. Hozzávetőleges számításokat végeztünk arról, hogy kb. hány állatfaj élhet vidékünkön. Hazánkban jelenleg 30—32 ezerre tehetjük az ismert fajok számát. Középhegységeinkben túlnyomólag a síkvidéki, tehát a Pannonicum-i fajok hiányoznak, melyek száma kb. 6—8 ezer. Középhegységeink színező elemei zömében jól körülhatárolható területeken élnek és együttesen kb. 4—6 ezerre tehető fajszámuk. A középhegységek alapfaunája pedig kb. 16—20 ezer fajt jelent. Tekintettel arra, hogy a Bakony legkiterjedtebb középhegységünk, továbbá domborzati és vegetációs viszonyai meglehetősen változatosak, azért joggal tételezhetjük fel a középhegységi aiapfauna túlnyomó jelenlétét. Ilyen meggondolással véleményünk szerint a Bakonyban legalább 12—15 ezer állatfaj él. A faunaképben az édesvízi fajoknak elenyésző szerepük van, hiszen a Bakony feltűnően szegény mind folyó- mind állóvizekben. A Magyar Középhegység ismert viszonyainak megfelelően a Bakonyban is uraik ódnak a nyílt és erdei vegetáció talaján, gyep-, moha-, cserje-, fatörzs- és lombkoronaszintjében élő fajok. Faunisztikailag szinte következetesen azok a területek a legérdekesebbek, ahol a vegetáció akár flórisztikailag, akár a növénytársulások szempontjából nagyon változatos, illetve a növényzet és a domborzati-mikroklimatikus viszonyok valamilyen eltérést mutatnak az esetenként szóbanforgó terület általános képétől. Egy-egy bükkösben vagy cseres tölgyesben levő tisztás, szirt és szikla, hegygerincek elegyes karszterdeje, ill. molyhos tölgyese, mély völgyek szuxdokerdeje, vízfolyások gyér növényzetű öntésterülete, vagy éppen üde vegetációja, nyílt dolomit sziklagyepések apróbb-nagyobb kövekkel teleszórt részei, földszakadásai, a lösz- és homokfalaiknak napsütötte részei, legalább tavasszal és nyárelején többé-kevésbé állandó vizű erdei pocsolyák és tócsák, alig vagy egyáltalán nem bolygatott források, stb., stb. gyakran rejtenek magukban faunisztikai érdekességeket, ritkaságokat, vagy éppen nagy elterjedésű és gyakori, de vidékünkön a számára szükséges környezeti feltételek korlátozott volta miatt szórványosan, sőt ritkán előforduló fajt. De az ellenkezőjére is tudunk példát találni. Éspedig arra, hogy a középhegységeinkben uralkodó általános környezeti viszonyok miatt gyéren előforduló fajok a Bakonyban feltűnően gyakoriak (főleg a xero- és thermofil mediterrán és pontusi elemek.) Ilyen állatföldrajzi gondolatok vezettek akkor, amikor zoológiai szakirodalmunkat, a legújabb (még publikálatlan) gyűjtési eredményeket és az 266